Recovery - h.s [hun] // befejezett

37.

L I L Y

Emlékszem egy napra, amikor nyolc éves voltam, hogy mennyire csillogtak a szemeim és a hosszú hajamra. A világnézetem túlságosan optimista volt, és más érzést nem is ismertem.

Egyike volt azon ritka napoknak, amikor anyám kikelt az ágyból. A kanapén ült, amit akkoriban még rendesen használtunk. Én a földön a lábai között ültem, miközben ő a hajamat fésülte, és egy zenét dúdolt, amit akkor énekelt nekem először, amikor a legelső itthon töltött éjszakám volt a születésem után és nem tudtam aludni. Régóta nem hallottam őt dúdolni, így nem mertem vele együtt dúdolni. Még a hümmögése is gyönyörű volt, és rettentően hiányzott.

Pontosan emlékszem arra a részre, az Óz, a nagy varázslóból, amit akkor néztem, amikor ártatlanul hátrafordultam hozzá, és azt kérdeztem: - Anyuci, miért fekszel egész nap az ágyban?

Letette a fésűt az asztalra, és összeszorította az ajkait. - Azért, kicsim - kezdte. Az akcentusa pontosan annyira észrevehető volt, mint amennyire emlékeztem rá. Azokon a napokon, amikor feküdt, egyáltalán nem beszélt, csak a falat bámulta. - Mert nagyon beteg vagyok.

- Akkor szedj be néhány gyógyszert és gyógyulj meg - úgy mondtam ezt, mintha  a világ legegyértelműbb dolga lett volna. Egy nyolcéves hogyan is érthette volna meg, hogy valaki hogy lehetett annyira szomorú, hogy még arra se volt ereje, hogy kikeljen az ágyból? - Nagyon hiányzol, anyuci.

Felhúzott az ölébe, és rengeteg puszit szórt szét a fejemen. Majdnem biztos voltam benne, hogy sírt. - Próbálok meggyógyulni, hercegnőm, de nem olyan könnyű.

Azt gondoltam, hogy talán tett valamit, amivel kiérdemelte, hogy beteg legyen. Mintha a betegsége valami szadista formája lett volna a karmának. A nyolcéves agyam azt hitte, hogy valaki csak akkor lehet nagyon beteg, ha valami szörnyű dolgot követett el az életében.

Nem tudom, hogy ez az emlék miért vagy mikor rémlett fel a fejemben, amikor dr. Ross kimondta a végítéletemet. Csak azt tudtam, hogy sírtam, de nem szólaltam meg. Észleltem a környezetemet, de csak a mellkasom szorítását éreztem.

Mindent háttérzajként hallottam. Biztos voltam benne, hogy dr. Ross, az 'L' betűs szót mondta. Hogy hogyan alakulhatott ki, és milyen fajta. De csak zúgást hallottam.

- Lilian? Jól vagy? Szükséged van egy pillanatra? - rántott vissza a valóságba a doki hangja. Rá akartam kiabálni, hogy hagyja abba, mert fájt, de az agyam és a szám nem működött együtt egymással.

- Miért én? - bőgtem el magamat. Kezdtem visszatérni a valóságba, már a szoba is kezdett kitisztulni. - Mit tettem, hogy ezt érdemlem?

Doktor Ross-ra néztem, de a szemem sarkából láttam valami mozgolódást. Harry gyengéden magához húzott a vállaimnál fogva, mivel a kórházi ágyon ültem és nem nagyon tudott mást csinálni. Istenem, sírt? Én is sírtam még.

- Semmit - rázta meg a fejét a doki, ami által a haja összeborzolódott. - Nem vagyunk biztosak a kialakulás okában, de az biztos, hogy te semmit nem tettél.

- Meg fogok halni? - ahogy kinyögtem a szavakat, a gyomrom bukfencezni kezdett. Harry tartása erősödött, és hallottam, hogy síráshoz hasonló hangokat ad ki. Ez nem történik meg. Ez csak egy álom volt. Egy rémálom.

- Kipróbáljuk a kemoterápiát - sóhajtott fel doktor Ross. Mégis hogy tud ennyire nyugodt maradni egy ilyen szörnyű pillanat közben?

- Kipróbáljuk? - most már mérges voltam. - És lehet, hogy nem is fog használni?

- Mindenkinél más - csendesen beszélt, a dossziét a mellkasához szorította. - Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy újra egészséges legyél - mosolyodott el, de én csak kényelmetlenül éreztem magamat. Hogy tud ilyenkor mosolyogni?

Egy brossurát adott oda, aminek a neve az volt, hogy 'Élni és harcolni: a leukémiával'. Ezenkívül egy csoportnak a telefonszámát is odaadta, amihez csatlakozhatok, ha olyannal akarok beszélni, aki ugyanabban a cipőben van, mint én. Bár amúgy se fogok csatlakozni.

- Segíteni fog - mosolygott, majd kilépett az ajtón és becsukta azt maga mögött.

Addig össze tudtam magamat tartani, amíg a kocsihoz nem értünk. Harry a karjai között tartott, amíg sírtam. Ő a kocsinak dőlt, a derekamnál fogva tartott magához, míg én a törzsét öleltem körbe a kabátja alatt és az arcomat a mellkasába fúrtam. Megpróbálta leplezni, de a mellkasa minden egyes elfojtott sírásnál megremegett. Az, hogy sírni hallottam, még jobban sírásra késztetett engem.

- Harry, mihez fogok kezdeni? - motyogtam a pólójába, mivel a kabátja nem volt becipzározva.

Eltolt magától, a kezeivel szorosan fogta meg a sajátjaimat. - Nem tudom.

Nem tudtam hogy lehetséges annál jobban bőgni, mint ahogy akkor bőgtem.