Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 29. fejezet

H A R R Y

A Nap vakító fénye miatt alig láttam az utat, ahogy a kocsik között manővereztem és a gondolataimban jártam. Fura volt együtt a kettő: kint csodálatos napsütés volt, de bennem egy hatalmas vihar tombolt.

Elena az anyósülésen ült, már a jelenléte világosságot hozott az üres világomba. Nem voltam benne, hogy mitől vagy hogyan csinálta ezt, de sokkal jobb volt, hogy itt volt mellettem. Tízszer magabiztosabbnak éreztem magamat, mint eddig bármikor, amikor megpróbáltam egyedül elmenni a templomba.

Ma volt az a nap. Majdnem két hét kínzás után végre meg fogom ezt tenni.

- Mire gondolsz? - kérdezte meg Elena halkan. A felkelő Nap fénye miatt a szőke haja még világosabbnak tűnt, mint amilyen eredetileg, szeme színe mintha életre kelt volna: a barna mindenféle árnyalata megtalálható volt benne, amiknek egyesülésével létrejött ez a ragyogás a szemeiben.

- Rajtad - leheltem halkan, majd a kezéért nyúltam és rátettem a sebváltóra a sajátommal együtt. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodott az összekulcsolt kezeink látványára. Kicsit megszorította a kezemet, ami megnyugtatóan hatott rám.

- Ideges vagy? - kérdezte meg óvatosan, és az arcomra nézett. Elena soha nem erőlködött. Vagyis, addig nem, amíg olyan helyzetbe nem kerültünk, mint ami a kórházban volt. - Mármint emiatt?

Szavainak kettős jelentése volt, így nem tudtam, hogy most arról beszél, hogy a templomba megyünk, vagy a tegnapi esti csókunkról.

- Nem tudom - válaszoltam őszintén. Újra megszorította a kezemet, én pedig csak elmosolyodtam. - Valójában nem.

- Akkor jó - szavai után áthajolt hozzám és ajkait az arcomra nyomta. A gesztusa szívmelengető volt, lenyugtatta az elmémet.

Bekanyarodtam a templom parkolójába, és elcsodálkoztam újra, hogy mennyire ugyanolyan volt minden. Előző nap is itt voltam, szóval nem tudom, miért számítottam arra, hogy minden más lesz. Talán azért, mert én is máshogy éreztem magam. Már nem féltem. Nem kellett győzködnöm saját magamat, hogy megtegyem. Most már készen álltam erre.

Kiszálltam az autóból és azonnal kinyújtottam a kezemet Elenának. Odajött hozzám, összekulcsolta az ujjainkat és mosolyogva felnézett rám.

- Emlékszel a képre az asztalomon? - kérdeztem tőle és az üres zöld pázsit felé biccentettem a fejemmel, ami a bejárat előtt volt. Egy hatalmas márvány kereszt volt a közepén, a templom bejárata mellett számos virágok fajtái sorakoztak fel egymás mellett. - Ott készítettük el őket.

Elena szemeivel csak a pázsitot nézte és mosolygott. Ez egy másik dolog volt, amit szerettem benne: értékelte Lilyt. Soha nem találkozott vele, de nagyon jól tudta, hogy Lilian mekkora helyet foglal el a szívemben és Elena megpróbálta ezt megérteni.

- Készen állsz, hogy bemenjünk? - szólalt meg végül, majd az ajtó felé biccentet, ami teljesen ki volt tárva.

Mély levegőt vettem. Ez volt az a rész általában, amikor az idegesség teljesen átvette felettem az uralmat, de ezúttal más volt. Inkább nosztalgiát éreztem és nyugodt voltam, miközben a tekintetemet az ajtó és Elena között váltogattam.

- Igen - megvontam a vállaimat és erősebben kezdtem el fogni a mellettem álló lány kezét. Csak a biztonság kedvéért. Elena volt az én sziklám. Mindig is ő volt az. - Azt hiszem.

Ő felmosolygott rám, barna szemei ellenállhatatlanok voltak a reggeli Nap fényében.

- Akkor oké - szorította meg egy kicsit a kezemet. - Menjünk.