Recovery - h.s [hun] // befejezett

38.

Éééééés, itt van az új rész hosszú idő után! Igazából sok mindent nem tudok mondani, mert az előző "tájékoztatóban" leírtam, hogy mi a helyzet, és most, hogy nekem sincs iskola (igazából én valamennyire sajnálom...), így egy kicsit jobban be tudom osztani az időmet, szóval remélhetőleg haladni is fogok a fordítással és a részek feltöltésével is. 

Remélem tetszeni fog nektek és még egyszer köszönöm a türelmeteket, nagyon szeretlek titeket! 

!!! És kérek szépen mindenkit, hogy vegye komolyan, amit a kormány előír és amit mondanak. Maradjatok otthon, próbálkozzatok új hobbikkal, hozzátok be a lemaradásotokat a suliban vagy bárhol, nézzetek sorozatokat, olvassatok, alkossatok valami újat, de NE menjetek utcára, ha nem muszáj. Az ilyen kilátástalan időkben kell összetartani, és nem a saját fejünk után menni, főleg, hogy még csak most fog jönni a neheze. Vigyázzunk magunkra, egymásra, és  a(z idős) szeretteinkre! !!!

Jó olvasást, és a következő rész ígérem nem fog ilyen későn jönni!:D 

Xx.

L I L Y

Három napja kezdtem el a kemoterápiát. Szar volt. Nagyon. Mármint, igen, azért volt, hogy jobban legyek tőle, legalábbis elvileg, de attól még ugyanolyan szar volt. Szó szerint méreganyagokat fecskendeztek belém egy hülye tűn keresztül, és amellett, hogy amikor elsőre beszúrták pokolian fájt, még foltokat is hagyott utána a karomon. Az sem mellékes, hogy elég sokszor adom ki a gyomrom tartalmát magamból a wc felé görnyedve. Úgy alakították ki a kezelésemet, hogy két héten át folyamatosan kapom, utána három hétig pihenek.

Otthagytam a munkámat a rendőrségen, túlságosan nagy stresszel járt a körülményekhez képest. Harry az első pár napban ott volt velem a kezeléseken, de neki ott voltak a kötelezettségei, és én nem tarthattam őt vissza, még úgy sem, hogy rettegtem egyedül bemenni a kórházba és végigcsinálni. Megkérhettem volna mást, hogy jöjjön el velem, de senkit nem tudtam. Amelia el volt foglalva az iskolával, Ariana vagy négy állammal odébb volt, apámhoz pedig még mindig nem voltam hajlandó beszélni.

Azonban aznap csak tíz percig voltam egyedül. Volt ott egy fiatal lány, akinek ugyanakkor voltak a kemoterápiái, mint nekem. Vékony volt, a szemei gyönyörű zölden fénylettek.

- Az nagyon szép - bökött a fejével az egyik ruhára a magazinban, amit olvastam.

Rámosolyogtam. - Igen, az. De szerintem sötétkékben szebb lenne.

- Nem igazán szeretem a kéket - vont vállat, majd elkezdte piszkálni az ölében heverő pulóverjét. - Ki is vagy te egyébként? Múlthétig egyszer sem láttalak, mégpedig én mindenkit ismerek, aki beteszi ide a lábát.

- Lily vagyok - mutatkoztam be. - Nem értem, hogyan utálhatod a kéket.

A lány megrázta a fejét, ennek hála az orrában lévő lélegeztetőcső is össze-vissza himbálódzott.
- Annyira egyszerű szín. Mintha mindenki kedvenc színe a kék lenne.

- Az enyém nem.

- Akkor mi? - nagyon beszédes volt és elgondolkodtam, hogy a szülei vajon hol lehetnek. Az enyéim soha nem engedték volna meg, hogy így beszélgessek egy idegennel.

- A narancs, azt hiszem - válaszoltam, és lapoztam a magazinban.

Egy pillanatig mintha elgondolkodott volna, mintha olyan nagy szám lett volna más színeket is szeretni a kéken kívül. - Nekem a piros. Egyébként Cass vagyok.