Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 24. fejezet

E L E N A

A telefonom csengőhangjára keltem fel. Nyögve nyújtottam ki a kezemet, hogy megszüntessem az idegesítő hangot. A madarak odakint vidáman csiripeltek, miközben én a sötét szobában feküdtem becsukott szemekkel. Úgy éreztem magamat, mint egy zombi, teljesen fáradtan és érzéketlenül.

Kinyújtottam a karomat, hogy megkeressem a mellettem lévő test melegét, de valahogy tudtam, hogy nem lesz ott. Azt reméltem, hogy tévedni fogok, de már jobban ismertem őt ennél. Harry soha nem maradt. A tegnap este is csak egy kivétel volt. Nem gondolom azt, hogy egész éjszaka itt maradt mondjuk.

Ha nagyon hegyeztem a füleimet, akkor hallottam anya hangját odalent, emellett edénycsörömpölés is megütötte a füleimet. Hallottam a serpenyők hangját is, így tudtam, hogy a reggeli hamarosan elkészül. Anya mindig a legtöbbet hozta ki magából, amióta Declan elment. Szerintem csak attól nem esett le még a mélybe, hogy dupla annyi figyelmet fordít rám, mint előtte.

Declan... annyira hiányzott. Rettentően. Hiányzott a nevetése, a zene, amit mindig annyira üvöltetett, hogy a szobáinkat elválasztó falon keresztül is átszűrődött. Ha most itt lenne, elmondanám neki, hogy valójában sosem idegesített annyira, mint amennyire mondtam. Annyi mindent mondanék neki, ha itt lenne.

A tegnapi sírástól égtek a szemeim, mindenem fájt, alig tudtam felvenni egy egybe ruhát és egy szandált. A hajamat egy kontyba fogtam fel, a hétvége eseményei után nem volt erőm többre. Megmostam a fogaimat, majd a konyha felé vettem az irányt, ahol anya egy tányérral veszekedett.

- Jó reggelt, Napsugaram! - törölte le az izzadtságot a homlokáról a kezével. Nagyon hasonlítottunk egymásra, de ha most valaki összehasonlítana minket, akkor anya sokkal összeszedettebbnek nézne ki, mint én. A kinyúlt pizsamájában sem nézett ki harminc évesnél többnek.

- Szia, anya - motyogtam, ahogy a hűtőhöz vonszoltam magamat és töltöttem magamnak egy pohár narancslevet. Ez semmi hasznomra nem lesz, kávéra van szükségem.

- Nem számítottam rá, hogy már ilyenkor felébredsz - mondta tényszerűen, mintha nem kellene ébren lennem. Mire számított? Egész nap a szobában sajnáljam magam? - Palacsintát csinálok.

- Nem igazán vagyok éhes.

- Enned kell valamit, Lena - ajkait összeszorította, ahogy egy újabb adag palacsintát kezdett el kisütni egy serpenyőben a tűzhelyen. Ez volt a másik: a baleset óta anya állandóan a konyhában sürgött-forgott. Előtte is rengeteget sertepertélt itt, de azóta ezzel foglalja el magát.

- Tudom, anya - mondtam sóhajtva. Nem tudom miért, de ideges voltam. A palacsinta illatára összezsugorodott a gyomrom, ennek ellenére leültem az asztalhoz, mire anya elém rakott egy tányért.

Csöndben ettünk. Nem igazán volt energiám beszélgetni. Az egyetlen zaj a villáink csörömpölése volt. Anya se szólt semmit, adott a homlokomra egy puszit és elengedett.

Tipikus júliusi reggel volt: hűvös, de teljesen kibírható. A Nap most kezdett feljönni. Ez volt a kedvenc napszakom. Általában rajtam kívül alig vannak az utakon, ezért olyan érzés volt, mintha én lennék az egyedüli ember a Földön. Minden más volt ilyenkor, mintha jobban kapnék levegőt, miközben az összes madár csak nekem énekel.

Bekanyarodtam a parkolóba és megálltam a szokásos helyemen. Elkezdtem keresni azt az ismerős fekete autót, de nem lepődtem meg, amikor nem találtam. Harryt ismerve mostanság kószálódik ki az ágyból. Bárcsak előbb ideérne! Szükségem van egy ölelésre.