Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 18. fejezet

H A R R Y

A bőr kanapémon keltem fel teljesen leizzadva. A részeg énem egyáltalán nem törődött azzal, hogy kikapcsolja a tévét, így az még mindig szólt a háttérben. Valószínűleg ez volt az oka az őrült fejfájásomnak. Vagy ez, vagy a rémálmom, ami egész éjjel nem hagyott.

Ez a rémálom más volt, mint az eddigiek, habár ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Lilian jól volt, egészséges volt és boldogan mentem el aludni. Azonban, amikor felkeltem, Lily már nem volt mellettem, a helyén ekkor Elena feküdt, arca sápadt volt. A test merev és hideg. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de a szart is kiijesztette belőlem.

A legelső gondolatom az volt, hogy hívjam fel őt. Már meg volt nyitva a névjegyzék, az ujjam ott volt a hívás gomb felett, de rájöttem, hogy értelmetlen lenne. A tegnap után nem akarna velem beszélni. Én sem akarnék magammal beszélni.

Visszafeküdtem a kanapéra, a plafont bámultam, miközben a tévé még mindig szólt az egyik fülembe. A másikban a madarak csiripelését hallottam egész hangosan a nyitott ablaknak köszönhetően, amin keresztül kirókáztam tegnap éjjel, amikor nem értem volna ki időben a fürdőbe. Új piát kellett találnom, nem hiszem, hogy a gyomrom elbírna több skót whiskyt. És ezek a hangok egyáltalán nem segítettek a fejfájásomon.

Amint kezdtem volna megint elaludni, egy hangos kopogás térített magamhoz az ajtó felől. Nem is kopogás volt, hanem dübörgés, majd egy hang azt kiáltotta, hogy: - Jobban jársz, ha nem alszol, Harry! Dél van!

Ekkor egy másik lágy, de felismerhető hang szólalt meg: - Mi van, ha nincs is itthon?

- Dehogynem, hogy itthon van, - mondta az első hang tulajdonosa, majd feljebb emelte a hangját és a szavait felém intézte: - és ha nem nyitja ki az ajtót, akkor majd én fogom! Tudom, hogy hol van a pótkulcs! 

Sóhajtva ültem fel, a tévét kikapcsoltam és hátradőltem a kanapén. Hangosan elkezdtem visszafelé számolni. - 3... 2... 1... - és ahogy gondoltam az utolsó számot, a zár kattant és már ki is nyílt az ajtó.

Egy ideges Amelia jelent meg, a pótkulcsomat a sárga táskájába rakta be. Nem akartam, hogy megtartsa, de nem lett volna értelme ezt megmondanom neki. Nem is érdekelte volna.

Ashton az ajtóban állt meg, szemeit Ameliáról rám vezette, és még így szó nélkül is tudtam, hogy azt kérdezi, jól vagyok-e. Amelia csak megforgatta a szemeit, megfogta Ashton csuklóját és behúzta őt a lakásba, majd bezárta a nyílászárót utána. Vicces volt, tekintve az elég nagy méretkülönbséget kettőjük között, de Amelia arcát látva inkább nem nevettem fel. Már így is bajban voltam, és ezt tudatni is fogja velem.

- Szerinted mégis mi a frászt művelsz?! - kérdezte meg felemelt hanggal Amelia, karjait keresztezte a mellkasa előtt és a kanapé előtt állt meg. Szőke haját hátratűrte, hogy ne lógjon az arcába, bőre sokkal barnább volt, mint amilyenre emlékeztem.

- Nos, - kezdtem, és jobban elhelyezkedtem a kanapén, - aludtam, amíg te el nem kezdtél dörömbölni az ajtómon, de---

- Elég a szarságokból! - csattant fel. - Elenát ellököd magadtól?!

Szarkasztikusan elmosolyodtam. - Ezt honnan tudod?

Amelia megforgatta kék szemeit. - Felhívott, miután este elment a kocsmából. Az a szegény lány csak neked próbál segíteni, és te így hálálod meg neki?

- Nem kell a segítsége, Amelia - forgattam meg a szemeimet. Az album, amit Elena adott, ott volt az asztalon. Túl másnapos voltam ehhez. - És a sajnálatod sem kell.