Recovery - h.s [hun] // befejezett

43.

L I L Y

Az évek alatt megtanultam, hogy a csönd egy megnyugtató dolog. Régebben utáltam. Utáltam, ahogy rám nehezedett a súlya és maga alá temetett. Ha csönd volt valahol magányosnak éreztem magamat, még akkor is, amikor emberekkel voltam körülvéve. De a dolgok azóta változtak. Lehetek valahol Harryvel teljesen csöndben, miközben ő egy könyvet olvas, amit imád, én pedig egy tollal a kezemben írogatok a naplómba. A fiatalkoromra emlékeztetett, amikor anya és apa a konyhaasztalnál ültek és órákig meg sem szólaltak. A szerelmük ott volt a levegőben, de mintha egymás közelsége elég lett volna mind a kettőjüknek. Megnyugtató volt, időnként felnéztünk egymásra és mosolyogtunk. Mind a ketten tudtuk hogy érez a másik. Szavak nélkül tudattuk a másikkal egy pillantással az érzéseinket.

Imádtam őt nézni olvasás közben. Ahogy a szemöldökeit összehúzta, és lehetett látni az arcán, hogy egy teljesen másik világban járt, ahogy a lábait keresztezte és a könyvet az ölébe rakta... annyira békésnek, annyira nyugodtnak tűnt ilyenkor.

- Miről írsz ma, baba? – kérdezte, de nem nézett fel a könyvből. Az egész leukémia kiijesztette belőlem még a szart is, és egyszerre annyi mindent éreztem, hogy muszáj volt írnom. Mindent leírtam, ami eszembe jutott, mindegy mi volt aznap a fejemben. Legtöbbször anyáról vagy Harryről írtam.

- Rólad – válaszoltam őszintén. – Rólam. Rólunk.

Fejét felemelte, egyik szemöldökét összehúzta összezavarodva. – Érdekes.

- Mit olvasol ma?

Felemelte a könyvet. – Újraolvasom igazából. És a Kívülállók az.

- Ez a kedvenced.

- Az egyetlen – mosolyodott el, és láttam rajta, hogy boldog. Imádtam őt így látni.

- Annyira cuki vagy, ugye tudod? – leraktam a tollat és a füzetet az asztalra, majd leszálltam a székről és odamentem hozzá a kanapéra. Becsukta a könyvet, hátradőlt a kanapén, ajkain egy hatalmas vigyor foglalt helyet.

- Cuki? – kuncogott. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, szerelmem, de nem vagyok cuki.

Elkuncogtam magamat, majd a mutatóujjammal megböktem az egyik gödröcskéjét. Nyelvét kinyújtotta és megnyalta az ajkait. Az összes figyelmem az ajakpiercingjére összpontosult, ahogy a nyelve segítségével megforgatta azt. – De igen, az vagy. Azt hiszed, hogy micsoda kemény csávó vagy, de igazából... egy hatalmas, ölelgetnivaló maci vagy.

- Ölelgetnivaló maci, mi? – felemelte az egyik szemöldökét, amikor pedig megpróbált fenyegetően rám nézni, az ajkait meg a fogai közé vette még azt is elfelejtettem, hogy mégis miről beszéltem.

- Igen, az – ragaszkodtam az állításomhoz, mire elkuncogta magát. Istenem, Harry nagyon jól tisztában volt azzal, mit művel velem, és nagyon is élvezte.

- Mmmmm – hümmögött, majd a vállaimnál fogva lenyomott a kanapéra és felém tornyosult. – Bármilyen másik szót használhattál volna, erre te egy ölelgetnivaló macit mondasz – lehajtotta a fejét, hogy ajkaival a nyakamhoz tudjon férkőzni. Fürtjei folyamatosan csikizték az arcomat, ahányszor megmozdította a fejét.

- Mi... - kezdtem volna, de éreztem a nyakam bőrén, ahogy ajkain egy vigyor ült. Állandóan összezavarta a gondolataimat, egy káosszá varázsolta az elmémet egy pillanat alatt. – Mi mást kellett volna használnom?

- Nem is tudom – egy puszit nyomott a állkapocscsontomra, utána az ajkaimra. – Izmos – csók – Dögös – csók – Dacos.

- Dacos? – kérdeztem vissza felemelt szemöldökkel, ő a kezeit a pulcsim alá bújtatta. A melegség nagyon jól esett a hideg bőröm ellen, libabőrös lettem.