Recovery - h.s [hun] // befejezett

49.

H A R R Y

Lilian egy ideig csak összehúzott szemöldökkel bámulta a padlót. Talán arra várt, hogy az apja mikor jön vissza. Talán folytatni akarta még a vitát. Nem tudtam biztosra, egyedül annyit tudtam, hogy eddig ez volt a legintenzívebb vita, amit Lilytől láttam, és hogy eléggé ideges volt.

- Tudod, igaza volt - vontam meg a vállaimat percek elteltével. - Ez.. mondhatni az én hibám az egész.

Lily hirtelen felém fordította a fejét, és ha szemmel ölni lehetne, akkor én már halott lennék.
- Most komolyan rá hallgatsz?! Egy seggfej az apám, Harry, aki be akar férkőzni a bőröd alá.

- Nem - ráztam meg a fejemet. - Nem az. Ugyanezt gondolom én is, amióta hazajöttem, tudod? Ha akkor otthon lettem volna, akkor lehet, hogy tudtam volna valamit csinálni.

Lily vonásai ellágyultak, a harag és düh helyére hirtelen szomorúság és összezavarodottság költözött. Megütögette maga mellett a helyet, hogy menjek oda, én pedig eleget téve a kérésének befészkeltem magamat Lily mellé az ágyba és a csontos mellkasára hajtottam a fejemet.

- Kicsim... - kezdte, én pedig éreztem, ahogy megfeszült a mellkasa, amikor egy mély levegőt vett. Egy pár pillanatig csendben volt, és csak azután kezdte újra: - Nem a te hibád, oké? Semmit nem tudtál volna tenni, hogy ezt megelőzd.

Mélyet sóhajtottam, mivel tudtam, hogy ezt csak azért mondja, hogy ne érezzem magamat ennyire szar embernek. Ennek ellenére az is voltam, és mondhat bármit, ezt a véleményemet nem fogja tudni megváltoztatni.

- Tudom, de ha ott lettem volna, akkor előbb tudtam volna segíteni - motyogtam. Elkezdtem a kórházi köpenyének a szélével játszani, ami vagy három számmal nagyobb volt nála.

- Ne mondd ezt, Harry - sóhajtott fel. - Mindig is ott lesznek azok a bizonyos „mi lett volna, ha.." dolgok, szóval egy pillanatig se gondold azt, hogy ez a te hibád, oké? Én mondtam neked, hogy menj el.

Nem akartam, hogy velem is elkezdjen úgy veszekedni, mint ahogy az apjával, szóval csak bólintottam egyet. Ezek után úgy éreztem, hogy órákon át feküdtünk csendben egymás mellett. Éreztem, ahogy a mellkasa fel-le mozgott, miközben vette a levegőt.

- Tudod, apa nem mindig volt ilyen - sóhajtott fel egy idő után, kezeivel pedig beletúrt a hajamba. Soha nem fogom tudni leírni azt érzést, amit ilyenkor éreztem.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy - újra mély levegőt vett és elengedte a hajamat, - mielőtt anya... meghalt... apa egész elviselhető volt.

Én csak csendben ültem, összeszorított ajkakkal és vártam a folytatást. Eddig még soha nem mesélt nekem az anyjáról. Mármint, ez nem teljesen igaz. Amikor először találkoztam vele, és az a furcsa „barátság extrákkal" kapcsolatunk volt, akkor egyszer azt mondtam neki, hogy tuti bipoláris, mire Lily rám kiabált. Azt mondta, hogy az anyja bipoláris volt és úgy gondolta, hogy én is azt lehetek.

- Szerintem ezt még nem mondtam neked - kezdte komoly hangon. Elhúzódtam tőle és felegyenesedtem az ágyban. Lilian nem nézett rám, egyenes előre bámult az üres tévéképernyőre. A tekintete is éppolyan üres volt. - Amikor tizenkettő voltam, anya... öm, anya öngyilkos lett, Hazz.

Nem pislogott. Nem sírt. Én még levegőt venni is alig mertem vagy megmozdulni, miközben a szívem darabokra tört újra. - Lily---

Feltartotta a kezét, hogy maradjak csöndben és felém fordult. Szeme kékje már nem olyan volt, mint régen. - Apa soha nem beszél erről. Soha. Ezért nem láttál soha egyetlen képet sem a házban. Anya... - megállt, hogy összeszedje a gondolatait, és csak azután folytatta, - anya bipoláris volt és depressziós, de olyan szinten, hogy volt amikor napokig nem kelt ki az ágyból. Egyik nap hazaértem a suliból, és már nem volt ott. De még csak egy levél sem. Semmi.
Szerintem ez bosszantja apát legjobban, hogy anya mindenféle magyarázat nélkül ment el, tudod? Apa nagyon is kedves volt, de azt hiszem, hogy egy ilyen megváltoztatja az embert. Azóta apa mindig a tökéletességre törekedett. Tökéletes feleség.. vagy feleségpótlék, mit tudjam én. Tökéletes ház. Tökéletes gyerekek.