Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 30. fejezet

Zene ajánló: én jelenleg YouTube-on egy egyveleget hallgatok, és a Two of Us-nak (Louis Tomlinson-tól) pont most kellett következnie és tyhűűű gyerekek, nekem rendesen átadta a rész érzéseit, miközben átolvastam. Szóval nagy szeretettel ajánlom, hogy indítsátok el a számot és úgy olvassátok el a részt (az utolsó pár mondatnál főleg elég nagyot ütött számomra). Remélem tetszeni fog, soksoksok puszi mindenkinek, persze csak maszkon keresztül ;) - haha, tudom, vicces voltam, igaz? (a válasz: nem)!😂❤️
Xx.

------------------------------------------------------------------------------------------

H A R R Y

A saját gondolataimmal nem tudtam lépést tartani, ahogy hazafele vezettem. Nem tudtam, hogy mi válthatta ki vagy mitől volt, de a szívemre ránehezedő érzés szép lassan görcsbe rántotta a gyomromat.

Ez nem volt helyes. Nagyon nem.

Mégis hogy gondolhattam, hogy megcsókoljam Elenát, miközben még mindig Lily az egyetlen ember a világon, aki szeretek? Hogy képzeltem, hogy érzéseket kezdek el táplálni Elena iránt, miközben minden egyes nap Lilyre gondoltam? Hogy tudnék másvalakivel együtt lenni, aki nem Lily?

A fejemben csak egyetlen gondolat cikázott oda-vissza: Lily, Elena, Lily, Elena. Ez egészen a lakásomig volt.

- Nézz oda, ki talált végre haza! - jelent meg a hálószobánk ajtajában, karjait a mellkasa előtt keresztezte. Olyan volt, mintha kísértet volna. Az, hogy most itt volt, miközben hetek óta nem láttam őt, csak hozzájárult a szívemre nehezedő súlyhoz. Ez volt az első lépés, hogy elinduljon a lavina.

- Ne ma - könyörögtem. Nem tudom most ezt csinálni... nem most. - Nem tudom... nem megy.

Ledobtam a táskámat az ajtó mellett és leültem a kanapéra. Egy ingerült érzés keletkezett bennem. A gondolataim ezer kilométer per órával cikáztak a fejemben, alig tudtam lépést tartani magammal, nemhogy még azzal is, ami körülöttem történik.

Addig észre sem vettem, hogy Lily leült mellém, amíg meg nem szólalt: - Ugye tudod, hogy a semmin stresszeled most magad?

Én csak egyenesen bámultam előre a fekete tévé képernyőre. Lilian mellettem ült, és bármennyire megpróbáltam elképzelni az ő arcát, mindig Elenáé jelent meg előttem. Ez nem történhet meg. Nem szabad megtörténnie.

- Harry? - hallottam meg újra lágy hangját. - Mitől félsz ennyire?

Nem mondtam semmit most sem, mert tudtam, ha megszólalnék, akkor összetörnék és elbőgném magam. A választ azonban rögtön tudtam: a felejtéstől.

Féltem, hogy elfelejtem Lilyt és mindent, amit együtt átéltünk és felépítettünk. Féltem, hogy elfelejtem az időket, amiket együtt töltöttünk, amíg még volt rá lehetőségünk. Féltem, hogy egy nap majd úgy ébredek fel, hogy már nem fogom tudni felidézni magam előtt az arcát. Féltem, hogy nem fogom tudni felidézni a nevetését, ami az egész lakásban hallattszódott.

Már most is néhány dolog kezdett elhalványulni.

Alig emlékeztem már a parfümjének az illatára és a hangjára, ahogy mellettem szuszogott, mint általában, de most más volt. Nem volt a régi. Semmi sem tűnt a réginek.

- Nem fogok csak úgy eltűnni - mondta gyengéden. - Azt hittem, hogy ezt mostanra már megértetted.

Kipislogtam a könnyeket a szememből és ránéztem. Még mindig emlékeztem, hogy milyen volt a rák előtt: emlékeztem az egészséges énjére, de most olyan volt, mintha teljesen leépült volna. Kimerültnek tűnt kívülről pont annyira, mint amennyire én éreztem magam kimerültnek belülről.