Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 23. fejezet

H A R R Y

Fejemben kavarogtak a kérdések, muszáj volt a korlátot fognom, ahogy mentem fel a lépcsőn az emeletre. Miért nem mondta el? Azok után, amiken keresztülmentünk, miért nem mondta el, hogy azért akar rajtam mindenáron segíteni, mert ő is ugyanazon megy keresztül, mint én?

Sokkal hamarabb a szobája előtt találtam magam, mint gondoltam volna. Le volt hajolva és egy fésű segítségével gubancolta ki vizes haját. Nekidőltem az ajtófélfának, és csak néztem őt, mert nem tudtam, mit mondjak.

- Be is fogsz jönni? - kérdezte meg, amikor felegyenesedett. Egy cicanadrág és egy fekete póló volt rajta, ami a méreténél nagyjából kétszer nagyobb volt. Elgondolkodtam, hogy az vajon a bátyja ruhadarabja volt-e... de valahogy tudtam, hogy igen.

- Harry? - mosolya helyére aggódó arckifejezés került, majd mire felfogtam, már előttem állt. - Mi a baj?

Válasz helyett csak egy nagyot sóhajtottam, beléptem a szobájába és becsuktam magam után az ajtót.

Pillanatokon belül már újra előttem állt és úgy nézett engem, mint egy aggódó anyuka. Egy nap jó anya lesz belőle, ezt biztosra tudom. Annyira kedves és határozott, de a legfontosabb, hogy soha nem adja fel. Pedig tudom, hogy mostanra már biztosan belefáradt az állandó hangulatingadozásaimba.

- Harry? - próbálkozott újból, kezeivel megfogta az enyéimet, amikor leültünk a tökéletesen megvetett ágyára. Annak ellenére, hogy milyen estéje volt, még mindig azon aggódik, hogy én hogy érzem magam. Velem nem volt semmi gond, egyszerűen túl sok volt a kérdés a fejemben, amikre nem találtam a megfelelő kifejezést, hogy feltegyem.

- Elena... - suttogtam, ő pedig egy pillanatra elmosolyodott, de utána újra komor lett az arca, amikor újra megszólaltam: - Miért nem meséltél nekem soha róla? Declanról?

- Meséltem neked róla - mondta halkan és bizonytalanul. Nyilvánvaló volt, hogy tudta, miről beszélek, de inkább megpróbálta figyelmen kívül hagyni. - Ő a bátyám, két évvel idősebb és---

- Te is tudod, hogy én nem erről beszélek.

Elena kifújta a levegőt, én pedig próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy megfogjam a kezeit, amikor ő elengedte az enyéimet. Elsápadt, és úgy nézett ki, mint aki abban a pillanatban elsírja magát.

- Anya elmondta neked... - suttogta, majd törökülésbe ült és a szőnyeget kezdte el bámulni.

- Igen - mondtam el az igazat. - Elmondta. De te miért nem?

- Nem tudom - nézett fel rám. A könnyek már ott voltak a szemeiben, és hirtelen a legnagyobb fasznak éreztem magam az egész világon.

- Elena, én---

- Ne - megtörölte a szemeit és szipogott egyet, mielőtt folytatta volna: - Nem gond. Már unom, hogy mindenki állandóan sajnálkozik.

Megértően bólintottam. Tudtam, hogy mit érez ezzel kapcsolatban.

Elena úgy nézett ki, mint aki az összeomlás szélén állt, így a vállainál fogva közelebb húztam a testét magamhoz, és engedtem, hogy a könnyeivel eláztassa a pólómat. Nem kellett volna ezt felhoznom. Ha azt akarta volna, hogy tudjam, akkor el is mondta volna. Miért kellett megszólalnom? Istenem, mekkora egy seggfej vagyok!

- Nekem kellett volna lennem - sírta a mellkasomba levegőért kapkodva. Lefeküdtem az ágyra, őt húztam magammal, mire Elena a fejét a mellkasomra rakta, én pedig közben apró körökben kezdtem el simogatni a hátát. - Nekem kellett volna lennem!