Recovery - h.s [hun] // befejezett

33.

H A R R Y

Aznap éjszaka nem aludtam. Nem tudtam egyszerűen álomba merülni. Gyakorlatilag az összes cigimet elszívtam, amit találtam a fiókomban, és megittam több, mint egy fél üveg vodkát, amit az egyik konyhai szekrény tetejére rejtettem el. Isten tudja mióta nem voltam részeg, és már hiányzott ez az érzés. Azt akartam, hogy felejtsek. Hogy kitöröljem a fejemből azt a képet, ahogy Lily faképnél hagyott.

Másnap reggel csak léteztem a lakásomban; fáradtan, egyedül és még egy kicsit részegen. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzek. A telefonom ott volt a kezemben, és azon veszekedtem saját magammal, hogy felhívjam-e őt vagy ne. A büszkeségem azt kiáltotta, hogy nehogy megtegyem, de az az üresség, ami bennem volt amióta elment, azt hajtogatta, hogy tegyem meg.

Az ajtónál ültem, a hátammal a falat támasztottam, a térdeimet felhúztam a mellkasomhoz. A markomban erősen szorítottam a készüléket, és már csak meg kellett volna nyomnom azt a kis zöld ikont, hogy felhívjam.

De még ennek ellenére is bizonytalan voltam. Minden jogom megvolt, hogy mérges legyek. Azt hitte azt apja, hogy már úgy ismer, mint a saját tenyerét, mielőtt még bármit is tudtam volna mondani magamról. Még Lily is mellette állt ki, mintha az apjának igaza lett volna velem kapcsolatban. Még ahhoz is volt mersze, hogy Louis Kibaszott Tomlinsonhoz hasonlítson engem.

Na és mi van akkor, ha még nem iratkoztam be az egyetemre? Felvettek. A seggemet széthajszoltam, hogy összegyűjtsem a pénzt. Anne persze felajánlotta, hogy kifizet annyit a tandíjamból, amennyit csak tud, de nem akartam, hogy rám költse az új férjének a pénzét. Biztos voltam benne, hogy Anne azt hitte volna, ha engedem, hogy fizessen, akkor azt is jelentette volna, hogy újra az életemben akarom őt tudni. De ez nem fog megtörténni. Egyszer már elhagyott, nem fog még egyszer.

Minden egyes alkalommal, amikor hallottam valakit a folyosón közlekedni, felkaptam rá a fejemet. Nem tehettem róla. Kikészültem.

Felugrottam a padlóról, amikor kulcscsörgést hallottam az ajtóm előtt. Ahelyett, hogy vártam volna, kivágtam az ajtót, hogy meglássam a barátnőmet. Szemei alatt sötét karikák voltak, a remegő kezei között pedig ott volt a lakáskulcs. Csak ott állt és nézett engem, szájtátva és könnyfátyolos szemekkel. Mielőtt bármit is tudott volna mondani, kitártam felé a karjaimat, ő pedig nem habozott, és odajött hozzám, majd karjait szorosan körém fonta. Védelmezően öleltem magamhoz törékeny testét, részben azért, mert nem akartam elhinni, hogy itt volt, másfelől pedig, mert féltem, hogy meggondolja magát, megfordul és megmondja, hogy hiba volt idejönnie.

- Istenem – sírta a mellkasomba. – Annyira sajnálom – ezután olyasmiket motyogott, hogy mennyire szeretett, hogy nem veszíthet el, de nem igazán tudtam kivenni a zokogásából.

Szorosabban tartottam őt magamhoz, szemeimet becsukva szórtam tele apró puszikkal a haját. – Semmi baj, kicsim – motyogtam a hajába, de még így is remegett. – Minden rendben. Rendben vagyunk.

- Annyira szeretlek – letörölte a könnyeit és elhúzódott tőlem. Ő is még a tegnap esti ruháit viselte. Erős késztetést éreztem, hogy húzzam őt vissza magamhoz, és soha el ne engedjem.

- Szeretlek – sóhajtottam. – Egy hatalmas nagy seggfej.. – a kezéért nyúltam, de ő elhúzta azt előlem, így megakadtam. Egyik szemöldökét felhúzta, és egy fájdalmas arckifejezés volt az arcán.

- Ittál.

Bassza meg. – Lily, mérges...

- Te ittál! – Ismételte meg. Kezeivel beletúrt a hajába. – Bűzlesz az alkoholtól. Nem ihatsz, ha van valami gond, Harry. Ha nem emlékeznél, ezért volt White-tal az a kis incidensed.

Fáradt voltam, hogy leálljak vele vitatkozni. Még mindig másnapos voltam, csak arra vágytam, hogy le tudjak feküdni. – Apád tudta, hogy lecsuktak. Mindent tudott erről – magyarázatot akartam. Az, amit az apja mondott el, nem volt elég nekem.

Először beharapta alsó ajkát, majd sóhajtott. Az ujjaival játszadozott, amiről megtanultam, hogy csak akkor csinálja, ha valami miatt ideges volt. Meg akartam fogni a kezét, hogy hagyja ezt abba.

- Lilian Briella James – figyelmeztettem. Abbahagyta eddigi tevékenységét, és rám emelte tekintetét.

- Ne szólíts a teljes nevemen, Harold Edward Styles – az idegesség jelei helyett már inkább apró csodálat szikráit láttam a szemeiben.

- Akkor mondd el, honnan tudta – megfogtam a kezét, és magam után húzva őt bementem a a mi hálószobánkba. Átbeszélhetjük a dolgokat az ágyban fekve, miközben ő az oldalamhoz van bújva; úgy, ahogy ennek lennie kellett. Lily ledobta magáról a ruhát, amikor én kigomboltam az ingemet.

- Nos, apám – kezdte, miközben egy pizsama nadrágot húzott fel a zúzódásokkal tarkított lábain. Én a nadrágomat akkor vettem le, és nem törődöm stílusban ott hagytam a földön. – Ő.. egy ügyvéd, méghozzá elég jó.

Ekkora már felvette a pizsama felsőjét, majd törökülésben leült az ágyra, amikor én felvettem egy melegítőnadrágot. – Apám és White középiskola óta nagy barátok. White látott benned valamit, így eljött hozzánk és megkérdezte apámat, hogy mit tudna tenni veled a vádemelés helyett – már mindketten a háttámlának voltunk dőlve az ágyon.

Miközben mesélt az ujjaival is mutogatott, én pedig le nem tudtam róla venni a szememet. – Nekem lényegében annyi lett volna feladatom, hogy figyeljelek téged, és menjek biztosra, hogy mindent jól csinálsz, megjelensz időben, ilyesmi. Nyár végéig ez lett volna a feladatom, utána kimentél volna a képből – egy időre megállt itt és vett pár mély levegőt. Ezután ódzkodva megfogta a kezemet, mintha attól félt volna, hogy elhúznám a tagomat tőle. – Szóval ennyi a nagy történet.

- Tehát apád tudta, hogy részegen nekimentem Whitenak, és most azt gondolja, hogy valami alkoholista vagyok, aki állandóan verekszik? – Kérdeztem meg, majd azt ölembe húztam őt. Szorosan tartottam a derekánál fogva. Nem fog még egyszer elmenni tőlem.

- Nagyjából – válaszolta halkan, utána pedig elkezdte körberajzolgatni a bal kezemen lévő rózsát.

- Akkor azt mondod, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy szakítsunk – de én azt nem fogom hagyni.

Felnézett rám azokkal a lágy, mélykék színű szemeivel. – Nem fogom ezt neki megengedni, Harry.

- De az a...

- Nem – vágott a szavamba. – Nézd, bármennyire is nem kedvelem a srácot, aki voltál, már nem az vagy. Nem érdekel, hogy mennyit ittál, hogy egy nap akár két doboz cigarettát is elszívtál, vagy hogy kocsmákban verekedtél anno. Nem vagy rossz ember a múltbéli hibáid miatt, Harry. Ember vagy. És anno azt csináltad, amit a legjobbnak találtál számodra. Ezért pedig nem hibáztatlak. Apám rólad alkotott véleménye nem fogja megváltoztatni az enyémet. Nem is érdekel az övé. Bármit meg fogok tenni annak érdekében, hogy együtt maradjunk.

Éreztem meleg leheletét, amikor felsóhajtott és kifújta a levegőt. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mi lenne a helyes felelet. Boldog voltam, de egy valami még mindig zavart, amit nem hagyhattam szó nélkül.

- Apád azt akarja, hogy Louisval legyél – motyogtam. Már emiatt is ideges lettem, ahogy kimondtam a szavakat. – Az egész családod azt akarja, hogy vele legyél - abbahagytam a tetkóm átrajzolását, majd visszaült az ágyra törökülésbe.

- Én nem akarok vele lenni. Ha akarnék, akkor nem itt ülnék veled az ágyon. Harry – kezdte, megfogva a kezemet. – Az utóbbi négy hétben.. sokkal felszabadultabb voltam, mint a vele töltött négy hónap alatt. Amikor azt mondom neked, hogy szeretlek, úgy is értem. Amikor vele voltam, az egészet hamisnak és rossznak éreztem.

Ezek után nem volt szükség szavakra. Egyszerűen fogta magát és odabújt hozzám. Ott feküdtünk csöndben; ő a hajamat piszkálta, én pedig hallgattam ahogy ki-és beszívja a levegőt. Úgy éreztem akkor, hogy Lilyt csakis nekem teremtették.