Hívhatsz őrültnek! - You can call me Crazy!

1. fejezet: Felbasz

- Vic! -szaladt le heves vérmérsékletű testvére a lépcsőn és kapaszkodott a lány kardigánjába, aki erre felé fordult.- Mi van már Will? -nézett rá kedvetlenül egy természetrajz könyvvel a kezében.- Ki kellene találnunk, hogy melyik szakkörre akarunk menni, mivel pár nap múlva megmondják a lehetőségeket. -nyújtott át egy A4-es teleírt lapot a fiú, mire a lányból kuncogás szaladt ki.- Will, ez abszurd! -nevetett fel és nyomta vissza testvére kezébe a lapot.- Holnap megkapjuk, ne akard kitalálni, milyen szakkörök lesznek, ha meglesz majd eldöntjük. -fordult ismét menetirányba Victoria és indult el a takaros nappali felé, amit a fiú csak szemmel kísért végig. A lány leült a hófehér kárpitra és kinyitotta valahol a közepén, az ölében fekvő könyvet. William még nézte egy darabig, majd mikor konstatálta, hogy testvére most pedig olvasni fog, felvágtatott a lépcsőn, egészen a szobájáig. Tudta, hogy ikre el fogja utasítani a papír megvizsgálását, mivel ez minden évben így történik. Will szeretett előre tervezni, szerette kitalálni a jövőt, míg Victoria a jelenben próbált élni. Ennek ellenére elképzelni sem tudtak volna egymásnál jobb testvért.

Mindezek alatt, két utcával arrébb, könyveibe merülve feküdt egy fiú. Hasa a földön pihent, lábai pedig a magasban. Szemüvegét feltolva meredt ki lelógó hajfürtjei alól és tanulmányozta a könyveket. Nem volt szomorú, örült, hogy tanulhat. Igaz, hogy a suli társadalmi rendszerében ezzel nem volt valami sikeres, de másokkal ellentétben, őt ez nem zavarta. Nem volt neki kellemetlen a mindennapos kigúnyolás, egyszerűen csak elengedte őket a fülei mellett és arra  próbált koncentrálni, amiért odament: a tanulásra. Csábította ha új dolgokat tanulhatott, ami a kortársai nagy részére közel sem volt jellemző. 

- Henry! -nyitott be szobája ajtaján az anyja. Sosem kopogott, hiszen a fiú sosem csinált olyat, amit a szülei előtt szégyellnie kellett volna.- Igen, anya? -nézett fel, szemüvegét feltolva a fiú, mire anyja csak mellé guggolt.- Idén apád szeretné ha elmennél az egyik szakkörre. -nézett reménykedőn a fiúra, ki azonnal megrázta fejét, s hevesen kezdett tiltakozni.- Miért? Mindegyikre csak ilyen retardáltak járnak, akik azt se tudják mennyi 2+2! -fakadt ki Henry feltérdepelve könyvei sokaságából. 

- Tudom, én is mondtam apádnak, de szerinte nem ártana ha közösségbe mennél egy kicsit. Tudom, hogy te egyedül is jól elvagy de - De nincs semmi de, anya! Ezek mind retardált barmok, semmi tudásuk nincsen! Csak a füves cigit tudják szívni, de azt nagyon! Azt akarjátok, hogy az én tiszta tüdőm is olyan mocskos legyen?! -állt fel hitetlenségében és kezdett el dühösen hadonászni.- Nézd, Henry. Értem, hogy nem ütik meg az intelligenciaszintedet, de ők a kortársaid és le tudnál süllyedni a szintjükre. Csak egy évig, kérlek. Nem akarok apáddal többet veszekedni ez ügyben és tudod, milyen hajthatatlan szokott lenni, ha valamit a fejébe vesz. -kérlelte édesanyja az ágyán duzzogó fiát.- Rendben, de csak miattad. -adta meg magát sóhajtva a fiú, apja szándékainak, mire anyja szorosan magához szorította.- Köszönöm. -nyomott puszit Henry lelógó hajtincse alól kikandikáló homlokára.