Hívhatsz őrültnek! - You can call me Crazy!

115. fejezet: Mi értelme villámok nélkül élni?

Az éjszaka rettenetes villámait egy még rettenetesebb reggel követte. Mindenkiben ott volt a félelem szikrája azon a reggelen. Még a Baker lakásban sem honolt nyugalom, mikor az éjszaka három bűnöse egy ágyban ébredt reggel. A bűnök éjszakája Havent sem kerülte el, ki ugyanolyan, ha nem keményebb keserűséggel ébredt, mint amilyennel álomra hajtotta a fejét. De amilyen nehezen érte az álom áldása azon a villámokkal teli éjszakán, olyan könnyen esett a reggeli nap ébresztése. 

A félelem érzése Torresékben is ott honolt azon a reggelen. Tyler tartott a Madisonnal való folytatástól. Talán túlzás félelemnek nevezni, de a karácsonyi esemény után nem tudott másra fókuszálni. Azt nem lehet kijelenti, hogy a szerelem kerítette hatalmába, hiszen alig ismerte, de elképesztően magával ragadta a Harris lány határozottsága és tekintélyt parancsoló mivolta. Henry azon az éjjelen ugyan nem beszélt Elizabethtel, de feltett szándéka volt. Elege volt a játszmákból és mellébeszélésből, tisztán akarta megközelíteni drámaoktatói lányát. 

A csapások éjszakája talán egyedül Harrisnek nem ugyanezt jelentette, hiszen az egészet szerelme karjai között töltötte, ám a reggel neki sem volt kevésbé félelemmel teli. Brooklyn pont az ellenkezőjét érezte. A reggelben semmi sem várt rá, de az éjszaka volt élete egyik legfájdalmasabb éjszakája. Legbelül felégett, de nem ejtett könnyeket, nem mutatta, csupán szerelme karjai között töltötte el az utolsó estét. 

Harris jól tudta hol találja Hazelt és készen állt válaszokat kapni, akkor is ha ezek kegyetlen válaszok. Belépett a már jól ismert színházkapun, ahonnan léptei maguktól indultak el a próbaterem felé. A fekete ruhás nő a tőle megszokott hollófekete ruhában lépkedett a teremben. Senki sem tudja, hogy ilyenkor pontosan mit csinál, csak találgatások vannak. Egyesek szerint néma szertartásokat végez előadásai sikere érdekében, mások szerint ez túlzás és inkább sajnálni kellene a pletykálkodás helyett, mert bizonyára azért sétálgat magányosan, mert odahaza nem várja senki és semmi. 

- Mit keres itt ilyenkor? Csak nem megint egy életkrízis? -fordította tekintetét az akkor érkező fiúra.- Nevezhetjük annak. -lépett bentebb.- Azt hiszem kérdeznem kell valamit, ami most így belegondolva lehet, hogy hatalmas hülyeség de ha nem, akkor azt tudnom kell. -ért Hazel elé.- Hallgatom. -válaszolt. - Nem tudom miért hiszek neki, mikor egész életében hazudott, de a múltkori előadáson itt volt az apám és mondott dolgokat. Többek között azt, hogy maga az anyám. -nézett fel Hazelre, figyelve arcának minden rezdülését. A nő csak felsóhajtott, testét nekidöntötte a színpad szélének és a fiúra nézett.- Nem hazudott -vonta le a következtetést Harris.

- Nem, de szeretném ha meghallgatnál mielőtt teljesen elítélsz. Ahogy mondtad, Jayden nem mindig mond igazat. -mondta, mire Chase bólintott.- Nem tudom nektek mit mondott, de a valóság biztosan nem az. Miután megszülettél nagyon mély szülés utáni depresszióba estem. Előttetek modellkedtem egy hatalmas ügynökségnél, de a nővéred után nem akartak lemenni a kilók, ami engem nem is annyira, de az ügynökségemet annál inkább zavarta. Mire majdnem teljesen visszafogytam, kiderült, hogy terhes vagyok veled. Gyerekesnek tűnhet de kétségbeestem, ennek ellenére viszont vártunk és szerettelek. Megszülettél és a kilók ismét ott voltak. Kirakott az ügynökségem, már nem engedtek vissza a szülés után. Az életem volt az a munka, ahogy apádé is az övé. Azt kértem tőle, hogy legyen veletek többet, mert akkor még nem tudtam, hogy mi történik velem csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben. De, ahogy általában, Jayden akkor is a munkájába temetkezett és egyedül hagyott veletek. Később elmentem egy pszichológushoz, aki segíteni próbált, de addigra olyan súlyos volt, hogy bent tartottak a kórházban, erre mikor ezt apád megtudta, elvitt titeket. Jayden sosem a megértéséről vagy a szolidaritásáról volt híres, a pszichológusokat, vagy, ahogy ő hívja "agyturkászokat" meg kifejezetten utálja. A fejébe vette, hogy kifecsegem neki az üzleti titkait. Mindig paranoiás volt. Nem értette min megyek keresztül és esze ágában sem volt segíteni. Ehelyett úgy ítélte meg, hogy a mentális állapotom veszélyes az üzletére és rátok is. Egyikünk sem tudta, hogy a szülés utáni depresszió nem tart örökké. Mire kikerültem a kórházból, már hűlt helyetek volt, én pedig ott maradtam szinte semmi megtakarítással, munka nélkül és hajléktalanul.  

Persze én sem vagyok ártatlan. Többször beszéltünk arról, hogy jobb lenne nektek nélkülem, de nem gondoltam, hogy véghez viszi. Próbáltam hívni vagy keresni de nem voltatok sehol. Gondolom tudod, hogy Los Angelesben születtél és onnan vitt el. Sosem gondoltam volna, hogy egészen Chicagoig hoz titeket. Nagyjából négy éve találtalak meg benneteket, vagyis inkább csak téged a közösségi média segítségével. Addigra én már régen a színházban dolgoztam, csak persze nem ebben. A háttérben dolgozó, stylistként kezdtem, aztán az évek során drámaoktató lett belőlem. Ekkor még nem volt annyi pénzem, hogy ideköltözzek, de amint lett, szedtem a sátorfámat. Amikor felkértek, hogy gyűjtsek diákokat a gimnáziumodból egy frissen induló drámacsoporthoz, tudtam, hogy téged kell választanom. De azt is tudtam, hogyha egy kicsit is hasonlítasz apádra, nem fogsz magadtól jönni. Így szintén a közösségi média segítségével megtaláltam Brooklynt. Akkor már tudtam, hogy nem olyan vagy, mint az apád. 

Innen persze nem volt más dolgom, mint hatással lenni Brooklynra, aki bevonzott téged is. A háttérből, csendesen próbáltalak figyelni és veled lenni de, mikor láttam, hogy az életed összedől, nem tudtam nem segíteni.  - fejezte be a történetet.

- Mindig is tudtam, hogy apa egy hazug seggfej, de igazából sosem gondoltam, hogy képes lenne elszakítani tőlünk téged. Mindig azt a változatot ismertük, hogy leléptél egy nagyfarkú amerikaival, hiába áldozta fel apa érted a cégét Japánban. - mondta Harris, mire Hazel csak felkuncogott. - Apádnak sosem volt cége Japánban. Itt született, ő is csak félig japán. Szerinted miért nem nézel ki egyáltalán keletinek? -nézett fiára Hazel, s mikor Harris belegondolt, voltaképpen ő is nevetett ostobaságán. - Mit csináltál, amíg nem velünk voltál? -kérdezett tovább. - A munkán kívül? - kérdezte, mire Harris bólintott. - A magánéletemben nem sok minden történt, próbáltam túlélni anyagilag így nem sok időm maradt más dolgokra. Pókokat gyűjtöttem. Legfőképp fekete özvegyeket. Apád a szememben halott volt attól a naptól. Csak azt bánom, hogy nem én öltem meg. Belebolondultam a fekete özvegyekbe és úgy általában a fekete színbe. Egyfajta jelképe az örök gyásznak. Valami művészi katarzissal fejezte ki az összes bennem dúló vihart. Igazából a következő darab, amit játszani fogtok, az pont erről szól. Voltaképpen én írtam és Brooklynt szánom főszerepre. - mondta a fekete ruhás nő.

- Remélem ezúttal nem velem. -túrt hajába a srác.- Miért? Történt valami? -kérdezte.- Nehéz időket élünk. Sok szakítás után, úgy tűnik ez a végleges.- magyarázta röviden.- Nem szereted? -

- Ez nem mindig elég. Van, hogy az élet másképp alakul. -mondta Harris.- Chase, ha egy dolgot mondhatok neked, akkor ez az. Sose engedj el egy olyan valakit, mint Brooklyn. Ami köztetek van az nagyon ritka. Ha igazán szeretsz valakit, nincs olyan, hogy az élet másképp alakul. -magyarázta Hazel. - És ha annyira szeretsz valakit, hogy az már veszélyes? Ha nincs olyan, amit ne áldoznál fel érte? Ha börtönbe mentél vele? Ha dílerkedni kezdtél, hogy megvédd? Ha majdnem heroinfüggő lettél miatta? Ha abortuszra kényszerítettél egy lányt, akit teherbe ejtettél, csak mert belé vagy szerelmes és tudod, hogy sosem bocsájtott volna meg és te sem magadnak, ha az a gyerek megszületik? És ha hasonló súlyosságú dolgok igazak visszafelé is? -kérdezte anyjára nézve Harris. - Akkor a mennyországod a saját, számodra tervezett pokol. Akkor ez egy paradoxon, ami csak még csodálatosabbá teszi az egészet. Mi értelme van mindennek, ha nem merünk élni vagy kockáztatni? Mi értelme szerelem nélkül élni, még ha veszélyes is? Mit érzel, ha belegondolsz, hogy eltelik húsz év. Feleséged van és gyerekeid, a mindennapjaid ugyanazok. Reggel felkelsz, a gyerekeid fel-alá rohangálnak. Bemész dolgozni ugyanazt a dögunalom munkát minden nap nyolc órában. Hazaérsz egy olyan nőhöz, akivel békességben éltek és lefekszel aludni, majd mindez kezdődik előlről. Másnak ez talán maga a Mennyország de neked eszedbe jut az a lány még a gimnáziumból. A régen pezsgő, adrenalinnal teli életed. A rengeteg veszélyes, de annál izgalmasabb, vérperzselőbb dolog, amit azzal a lánnyal éltél át. Eszedbe jut, hogy ha vele maradsz talán most is ilyen életed lehetne. Egy olyan ember mellé érnél haza, aki életed szerelme és akként is kezel. Persze az is lehet, hogy a sitten végzitek mindketten, de akkor még az is jobb lenne, mint az állandó mókuskerék. Minden ötödik évben az osztálytalálkozón megpillantod és arra gondolsz, hogy legszívesebben minden ruhát leszaggatnál róla és újra átélnéd azt a gyönyört, amit a feleséged sosem képes megadni. Azután, még az osztálytalálkozó vége előtt felülnétek arra a fekete motorra és örökre lelépnétek, hogy senki se találjon meg titeket. Mondd azt drága fiam, hogy nincs igazam és bele tudnál törődni? Mondd azt, hogy ha még a mindennapokat túl is élnéd, nem csalnád meg a feleséged minden ötödik évben ugyanazzal a lánnyal! Mondd azt, hogy valaha is túl tudnál lenni rajta! Mi értelme egy olyan életnek, ahol nem azzal vagy, akit szeretsz? Mi értelme éveken át vágyakozni valaki után, akit te magad eresztettél el? -