Szerepezések

VHope - Megbizatás pt.2

Taehyung:

Nyavajogva kelek fel, majd rámosolygok az áldozatomra. Bizonytalan az érzelmeit illetően a drága, amiről persze nem tehet. Egyik sem tehet, csak elkábulnak, bűnbe esnek és nekem adják magukat.

- Mit akarsz? - morgom, belebújva a párnába, játékosan kikukucskálva mögüle. "Aranyos" - gondolja magában. Ezen csak mosolyogni tudok, hiszen teljesen odavan értem, de szerintem a nevemre sem emlékszik. Csak a tegnap estére, ahogy engem döngetett. Igen, annál jobb nem is kell. A bűn mindig mézédes, ahogyan az ő ajkai is. Hoseok maga a bűn.

- Nem vagy éhes? - kérdezi kedvesen, semmi gúnyt nem vélek most fel a hangjában. Ő is aranyos: nem veszi észre, de kezd szeretni úgy, hogy nem tud rólam valójában semmit. Igaz, sokat meséltem neki magamról, de az mind hazugság volt, amit minden kételkedés nélkül elhitt nekem. Nem volt más választása, nem volt oka meghazudtolni engemet.

- Nem - válaszolom, és ebben egyidőben megkordul a gyomrom, amin meg is lepődöm. Az angyalok nem szoktak enni, felesleges, nincs szükségük rá, de akkor ez most mi? Talán a Földre kerülve érzeni fogom azokat, amiket az emberek?

Hoseok:

- Na gyere, nem mondom el negyedszerre is! - Nevetve állok fel, készítenem kell neki valamit. Mögöttem édesen ballag, dörzsölve szemeit. Annyira aranyos.

A konyhába érve azonnal előveszem a serpenyőt, meggyújtom a gázt. Hűtőből kiveszek tíz darab tojást, egy tálba beletörve felverem őket. Tojásrántottát fogok neki készíteni, mikorra már úgy érzem, hogy kellő képpen fel van verve, beleöntöm a serpenyőbe. Szépen eloszlatva serceg. Elmosolyodom, egész idő alatt mellettem gubbasztva leste, mit teszek.

- Jó étvágyat! - ülök le vele két tányérral a kezembe, közvetlenül azután, hogy kész lett a tojás.

- Köszönöm! - bólint zsemléjébe beletokorva föztőm.

Úgy eszik, mint aki még soha nem evett még. Világosbarna haja össze-vissza áll, szája körül kajamaradék. Még az sem érdekli, hogy forró, mind magába tömi. Mostmár biztos vagyok benne, teljesen félre értettem őt. Meg kell ismerni, hogy tudja az ember, nem minden a látszat.

Taehyung;

Csak úgy falom azt, amit drága áldozatom készített nekem. Amint a számba ér, olyan, mintha ismét repülnék, felemelő, nagyon. El sem tudom képzelni, hogyan nem ettem eddig: ezt kár volt kihagyni. Szinte fél perc alatt magamba nyomom, ezzel megfájdítva a gyomrom. Nem volt jó ötlet mégsem enni, nagy fájdalommal jár.

- Fáj - fogok hasamra.

- Biztos rúgott a baba - gúnyolodik velem, de nem rosszindulatúan. Ezután sokat mesél ő is magáról, bámulatos fiú, annyi szent. Nem is olyan bűnbe esett, mint azt én gondoltam: kedves, megértő és nagyon tudja szeretni azokat, akik megérdemlik azt. Közben eszméletlen vicces és még a tánctudásával is villog. Sokáig vagyok ott nála, elfeledve igazi célom: nekem meg kell őt ölnöm, hogy újra szabad lehessek. Ismét angyalként szállhassak a magasba. Újra eggyé válljak az éggel...
Éppen mosogat, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy a hátába szúrjam a kést. Emelem, már majdnem ott vagyok, de ő megfordul, mosolyog majd azt hiszi, hogy viccelek, megpuszil és tovább folytatja azt, amit tett. Szívem hevesen verni kezd, magam sem értem, miért, majd érzem, hogy ahol ajkai érintették a bőröm, ott bizsereg. Mi ez?

Hoseok;

Bár kissé gyors, de úgy érzem, megszerettem ezt a mitugrászt. Derekát átkarolva magamhoz húzom, közben lágyan becézgetve arcbőrét.

- Meg akartad ölni Hoseok-ot? - viccelődöm megcsikizve őt. Bünti!

- Ne, ne már, ez már rendesen fáj! - szabadul ki karmaim közül, nevetve, hasát fogva. - Sajnálom, na!

- Azért ám! Legközelebb nagyobb büntetést kapsz! Megértetted?

- Igen! - bólint a katonatiszt, ismét elnevetem magam, és kergetni kezdem, de nem sokáig. Mivel jó pár hete, hogy nem táncoltam utoljára, kiestem az ütemből. Edzetlen vagyok, elfáradok. Lehuppanok a kanapéra, és ölembe ültetem. Minél több időt töltök vele, annál jobban gondolom, ő a legédesem ördög a világon.

Taehyung;

Ölében ülve szenvedélyes csókot adok neki, amit rögvest viszonoz is, miközben belemarkol a fenekembe. Hangosat nyögve húzódom hozzá közelebb, ezzel elindítva egy újabb lavinát. Ismét szexelünk, de most keményen dug, amit imádok.

- Még! - nyögöm zihálva, mire felgyorsít a mozgásában. Meg akar fordítva, hogy hason lehessek és úgy dugjon, de nem engedem neki. A letépett szárnyaim sebe még nem tűnt el, az pedig gáz lenne, ha rájönne valódi mivoltomra. Mitöbb, soha többé nem beszélne velem, nem érzeném ezt a bizsergést az alhasamban, vagy a melegséget a szívemben.

Az aktus után elmegyünk sétálni, kézen fogva. Érzem, ahogy neki is hevesen ver a szíve pedig tegnap még utált. Mi változhatott? Az anyukájáról mesél, aki kiskorában meghalt, rákban, az apját pedig elvitte a gyorsvonat.

- Ez nagyon durva... - motyogom magam elé, miközben bennem az villog, hogy eddig hány embert öltem már meg.

Hoseok:

- Nem az! - nézek fel az égre, szép kék, ma kivételesen tiszta. - Meg kellett halniuk. Sajnálom, tényleg, szörnyen fájt és még mindig fáj, de már tudok róla beszélni - ölelem magamhoz, nem akarom, hogy miattam szomorkodjon. Mióta láttam az őszinte mosolyát, nem akarok mást látni az arcán. - Tudod, egyszer mind meghalunk! - borzolok hajába másik kezemmel. - Ezért élvezzük az életet, amíg csak lehet.

Tovább sétálok vele a barátaim felé. Tudtam, hogy a parkban lesznek, mindig itt lógnak. Először meglepődnek rajtunk, majd ahogy egyre közelebb érünk hozzájuk az arcukon látom, megértették mindent.

- Együtt vagyunk! - jelentem ki, hogy azért közülük párnak ne fájon rá a foga.

Természetesen gratulálnak, sőt a két legfiatalabb még azt is állítja, hogy ők bizony már tegnap sejtették valamit. Miből, a követésből?

Hamar egy hurra pendül a többiekkel, sőt teljesen úgy kezelik, mintha ezer vagy még annál is több éve barátok lennének. Nem tudom, hogy hogyan gondolta a tegnap estét, de én egyre jobban azt érzem, hogy szeretem őt. Szeretnék vele egy kapcsolatot, járni akarok vele! El is tervezem, hogyan fogok rákérdezni; hazafelé az úton.

Taehyung;

Jól elszórakozom a barátaival, nagyon kedvesek és jófejek. Ám amikor besötétedik, hazaindulunk. Akkor is összekulcsolja az ujjainkat és érzem, hogy a szíve ismét hevesen kalapál, ahogyan az enyém is. Ez soha nem fog abbamaradni, érzem. Ránézek, olyan, mintha mondani akarna valamit, de nem akarok most a fejében motoszkálni, szeretném, ha meglepetés lenne. Megállunk a ház előtt, velem szembe fordul, megfogja mindkét kezem és elmosolyodik. Viszonzom mosolyát, hiszen ezt a mosolyt nem lehet nem viszonozni, főleg amikor ilyen édesen teszi.

- Mondd csak. - Hangom halkabb az átlagnál, magam sem értem, miért. Talán félek attól, hogy valaki meghallja és tönkre teszi ezt az idilli pillanatot.

- Tudod, Taehyung... - pirul el. - Lehet, hogy gyors, de nem érdekel. Amikor velem vagy hevesen ver a szívem, ha rád nézek nem tudok nem mosolyogni. Tetszik a modorod, a külsőd, mindened. Te tetszel nekem. Azt hiszem, szeretlek - mondja zavarban. Én köpni-nyelni nem bírok először, majd bólintok egyet és hozzábújok, ő pedig szorosan tart engem.

- Én is szeretlek, Hoseok - motyogom, eleresztve. Nem fogom tudni megölni őt, a szívem nem engedi. Ahogyan a gyomromnak sem engedte a testem, hogy éhezzen, úgy a szívem sem engedi nekem, hogy végezzek ezzel a teremtménnyel. "Hallasz?" - nézek fel az égre, Lucifert megszólítva. - "Nem fogom őt megölni, nem vagyok rá képes. Tartsd meg magadnak a mocskos szárnyaidat, nekem nem kellenek" - mondom keményen, mire csak egy gúnyos kacajt hallok. De nem érdekel, fel tudom adni a szabadságomat. Ezentúl - pillantok a nagyban mesélő Hoseokra - én Kim Taehyung vagyok, az angyal, akit a Földre száműztek a bűnei miatt és beleszeretett egy emberbe.

💗THE END💚