Szerepezések

Taegi - Fehérben a fekete pt.2

Taehyung;

Ahogy ezeket a varázsszavakat kimondja, azonnal szédelegni kezdek. Nem hiszek a fülemnek, Mr. Min szeret! Te atya úr Isten! De vajon miért? Vagyis hát... miért vallotta be most nekem? Lehet, amiatt, mert az a gyökér bántott engem? Ó, Istenem, érzem, ahogyan lángom az arcom. Itt áll előttem, édesen mosolyogva, igézően nézve a szemeibe, miközben karjával tart a derekamnál fogva, nehogy összeesek itt a nagy hitetlenkedésbe. Ez olyan mint egy álom.

- Felfogtad, ugye? Hagyd a sunbae-ra az ilyesmi dolgokat - kacsint rám, közelebb hajolva hozzám, majd puszit nyom az orromra.

- Igen... - pirulok el jobban, már ha ez lehetséges. Ajkai érintése után erős bizsergésbe kezd a nozim, majd az alhasamba felélednek azok a tapló pillangók. Nem hiszem el, komolyan? Ne már!

- És te szeretsz? - Erre azonnal felkapom a fejem, és heves bólogatásba kezdek.

- Hogy kérdezhet ilyet, Mr. Min? Maga a legfantasztikusabb ember, akit valaha ismertem; nem elég, hogy rendkívül tehetséges, de még kedves is velem, és maga az egyetlen, aki eddig nem vágta a fejemhez, bizonyára a Marsról érkeztem. És... ezek nekem sokat jelentenek - kezdek álmuldozásba, teljesen belefeletkezve abba, hogy itt van, így elmondva minden érzelmemet neki.

Yoongi:

A vallomása zavarba hoz. Ő tényleg nagyon szerethet és csodálhat. Túlságosan is. Lassan bólintok elengedve őt. Nem is vagyok ilyen nagyszerű ember, mint hiszi. Csalódni fog.

- Nem vagyok én olyan eszméletlen, mint hiszed! -ingatom meg égő fejem -Meg aztán ha megkérhetlek ne magázz, nem vagyok én annyira idősebb nálad. Nemrég fejeztem be az egyetemet.

Igazából majd kiugrik a szívem, hogy viszonozza az érzelmeim, bár sejtettem. Ugyanakkor aggódom, jól tettem-e, hogy bevallottam, nem siettem el? Alsó ajkamba harapva figyelem a csöpséget -hiába nagyobb -, ő is ugyan úgy, mint én, engem néz. Talán ő sem tudja, hogyan tovább. Ahj.

- Akkor ha ezt így megbeszéltük... - vakargatom meg tarkóm, nem tudom hogyan kezdjek bele a témába, annyira kínos. Ahj már, mért kell nekem ilyeneket csinálnom? Nem érdekel, gyorsan elhadarom. - Délután van kedved beülni valahová egy kávéra vagy csak úgy kajálni?

- Persze! - vigyorodik el elkapva engem magához rántva szorosan - Add meg a számod, fel akarlak majd hívni!

- Mihelyst elengedsz!

- Elnézést! - nevet fel kínosan elengedve. Nem törődve hülyeségével előveszem a mobilom, megkeresem a saját számom, majd felé nyújtom. Azonnal ki is kapja kezemből, lemásolva saját névjegyzékében. Hogy milyen kis türelmetlen.

Taehyung;

- Akkor majd hívlak! - vigyorgok rá, majd ezzel egyidőben be is csengetnek. Szemeim kipattan a helyükről, hiszen tudatosul bennem a tény, hogy elkések következő óráról, és megint én leszek a téma. - Mennem kell, szia - szaladok ki sebesen a teremből, fel az emeletre, ahol éppen akkor mennek be a terembe az osztálytársaim. Gyorsan hozzájuk csapódom, úgy, mintha én már hat éve ott álltam volna, sehol máshol.
Legelől ülök, egyedül, a tanári asztal előtt: kilencedikben ez volt az utolsó szabad hely, azóta pedig ide vagyok kényszerítve. De nem bánom, így legalább tudok figyelni. Pontosabban figyelnék ha nem Yoongiról álmodzonék.

A suli borzalmasan lassan telik el, de amikor utolsó óráról is kicsengetnek, én vagyok az első aki kilép az iskola kapuján.

- Szabadság! - kiáltom el magam, és már futnék is haza, de meglátom Yoongit, ahogy beül a kocsijába. - Yo... vagyis, Tanárúr! - kezdek vadul integetni, nem törődve a fürkésző szemekkel.
Szerencsére meghallja, és amint megpillant, édesen elmosolyodik. Ahw, spontán halál.