Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

1. Fejezet

Gyűlölöm a vihart. Már egészen kiskorom óta. Nem tudom, miért, de így van. De, igazából tudom. De ez egy másik történet.

Odahaza, mikor még kicsi voltam és a szüleimmel éltem, mindig a takaró alatt viseltem csak el az ilyen éjszakákat. A Roxfortban aztán persze megszoktam, hogy a falak olyan vastagok és rendíthetetlenek, hogy nincs az a vihar, ami árthatna nekik, de mégis ébren töltöttem az ilyen éjszakákat. Nem nyugtatott meg sem a kastély biztonsága, sem az, hogy még négyen alszanak mellettem a szobában, és még vagy ezren szanaszét a kastélyban, minden égzengésre megborzongtam.

Most is így van ez, és még az is rátesz egy lapáttal, hogy szinte egyedül vagyok a főhadiszálláson. A fiúk az Odúban vannak még, hisz csak holnap este kell visszatérnünk a kastélyba, de én meguntam. Meguntam azt, hogy reggeltől estig kviddicseznek, vagy ha épp nem azt, akkor a kertet manótlanítják. Egyik idétlenebb elfoglaltság a másiknál. Óvodás gyerekeknek való, nem majdnem felnőtt varázslóknak. Néhány napig segítettem Mollynak a konyhában, de az állandó sopánkodása már kezdett az agyamra menni, így arra hivatkozva, hogy néhány beadandó házit még nem írtam meg, nyugalmasabb helyet kerestem, és végül ma reggel itt kötöttem ki.
Akkor még itt volt Kingsley és Mordon is, meg még néhány eddig ismeretlen varázsló, de ők estefelé elköszöntek, és mentek a dolgukra. Nem maradt itt más, csak Piton és én.

Ahogy magunkra maradunk, ő visszavonul a szobájába, és nem kerül elő egy pillanatra sem. Gondolom, egy másodpercig sem akar kettesben maradni egy idegesítő griffendélessel. Igazán rontotta volna a hírnevét. Én sem sokat foglalkozom a jelenlétével, találok egy jó könyvet, elbújok a szobámba, és egészen addig jól el is vagyok vele, míg szakadni nem kezd az eső. Reménytelenül nézek ki az ablakon, de úgy tűnik, egy egészen reggelig tartó eső vette kezdetét. Leteszem a könyvet, és úgy döntök, ideje lassan ágyba kerülnöm. Gyorsan elmegyek fürödni, és elvackolom magam az ágyamba. Két vastag takarót is magam köré csavarok, hisz ebben a házban a falakból árad az elutasító hideg, égjen bármilyen nagy lánggal a kandalló.
Próbálok az eső monoton kopogására koncentrálni az ablakpárkányon, és ez egy idő után elzsongít annyira, hogy kis híján el is alszom. Ekkor hallom meg a távoli morajlást, ami előre jelzi a közelgő égzengést. Arról nem is beszélve, hogy arra már biztos, hogy a ház imádott úrnője is fel fog ébredni. Hurrá. Nem tudtam, mi hiányzik még a boldogságomhoz. Ennek ellenére nem mozdulok. Bízom abban, hogy ha nem reagálok semmit, a probléma magától is meg fog oldódni. Persze naiv ábránd. A következő dörgés sokkal közelebbről hallatszik. A fejemre húzom a takarót, és várom az elkerülhetetlent. Van még néhány dörgés, ami mintha barlang mélyéből hallatszana, de nem telik bele negyed óra, és akkorát reccsen az ég, hogy beleremegnek az ablakok. És persze abban a pillanatban meghallom a földszintről a varjúra emlékeztető kárálást is.

-Átkozott sárvárűek, bemocskoljátok nemes családunk… - satöbbi, satöbbi… mint egy elakadt lemezjátszó. Eleinte magamra vettem a hülyeségét, de már régóta nem. A nagy és nemes múltú Black család… olyan, amilyen. Inkább fordulna magába.

Sóhajtok, és úgy döntök, hogy mivel Piton inkább egy hangfogó bűbájt dob az ajtajára, ahelyett, hogy felkelne és elhallgattatná, kénytelen leszek én felkelni. Egy pillanatra ér csak a hideg padlóhoz a meztelen talpam, mielőtt jó meleg papucsba bújnék, de ez is elég, hogy beleborzongjak. Így inkább magamon hagyom az egyik takarót, és mint valami lepedőbe burkolt mugli kísértet, kibattyogtok a folyosóra.
A lépcső közepén ég egy fáklya, annak halvány fényénél lebotorkálok a földszintre. Ahogy a banya meglát, még hangosabb sárvérűzésbe kezd, de csak bosszúsan elé rántom a függönyét.
-Fogd már be, valaki aludni szeretne! – förmedek rá, mire még próbálkozik félrecsapni a függönyt, de stabilan tartom, így beletörődik, hogy erre az éjszakára némaságra van ítélve.
Végül úgy döntök, hogy nem megyek vissza a szobámba, hanem készítek magamnak egy bögre teát. Nincs még késő, így miután végzek, letelepszem a szalonban, és elkortyolgatom. A vihar egyre vadabban tombol odakint, az eső csak úgy szakad, és valamikor a szél is rákezd. Egy idő után az ablakhoz sétálok, az egyik vállammal a széléhez támaszkodom, és csak nézem a szakadó esőt. Nem tudom, honnan vettem ehhez a bátorságot, de csak nézem a vakító villámokat, ahogy kísérteties fénnyel világítják meg a várost. A párkányra teszem a bögrémet, és összébb húzom magamon a takarót. Egy darabig gyönyörködöm a természet vad erőiben, de aztán elmerülök a gondolataimba. A jövő elég nyomasztónak tűnik ahhoz, hogy legyen mit gondolkodni rajta.

Nem tudom, mennyi idővel később lépteket hallok, így felnézek. Még éppen időben ahhoz, hogy lássam Piton arcán a csalódást, amiért nem üresen találja a helyiséget. Azzal a lendülettel fordult volna vissza, mikor utána szólok.
-Professzor úr!
Kelletlenül áll meg, megfordul, de nem néz rám.
-Nem kell elmennie. Én már… eleget néztem. Átadom a terepet – mondom, és elindulok kifele. Mikor melléérek, még egy grimasz kíséretében hozzáteszem – Ha újra visítani kezdene – intek az állammal a letakart kép fele -, megtenné, hogy elhallgattatja?
A szemem sarkából látom, hogy összehúzza a szemét. Nem tudom eldönteni, hogy a pimaszságom hatására, vagy csak azért, mert nem ijedtem meg a jelenlététől. Gondolatban vállat vonok, és megyek tovább.
-Granger! – szól utánam, mikor már elhaladok mellette. – Maradhat – mondja, de már a hangján hallom, milyen fintorral ejti ki ezt a szót, és ahogy visszanézek rá, látom, hogy nem tévedtem. – Két ablak van – teszi hozzá megvonva a vállát. – És még a teáját sem itta meg.