Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

24 / 2

- Azért így kemény lehetett húsz éven keresztül – sóhajtok, és letelepszem a kanapéra. 
- Nem azért voltam itt, hogy baráti társaságot gyűjtsek magam köré – mondja, majd karba tett kézzel az íróasztalának támaszkodik. 
- Talán ez is változni fog – mosolygok rá. 
- Már nem igazán vágyom ilyen irányú változásra – rázza meg a fejét. 
- De én szeretném, ha meg tudnál nyílni… igazán – sétálok oda hozzá, és ahogy megállok előtte, ezúttal én cirógatom meg az arcát. Halványan elmosolyodik, aztán ad egy puszit a tenyerembe. 
- Azt hiszem, egy időre elég mindaz a változás, ami a közelmúltban bekövetkezett az életemben. És most ideje visszamenned a szobádba. 
- Ne küldj még el!
- Hermione… ne kínozz!
- Jó, elmegyek, de akkor még egyszer átjöhetek a szünetben – ajánlok neki egy jónak tűnő üzletet. 
- Eddig azt hittem, Dumbledore volt az egyetlen, aki mindig mindent ki tudott csikarni belőlem – néz rám morcosan. 
- Ez nem volt szép – húzom el a számat. 
- Rendben – adja meg magát. – De csak egyszer. És odafigyelsz!
- Igenis, professzor úr! – mosolyodom el. – Akkor egy búcsúcsók után hagylak, hogy magányosan töltsd el az estédet, ahogy szeretnéd…
- Ez sem volt szép – passzolja vissza a labdát.
- Tudom – duzzogok tovább, de érzem, hogy már feszegetem a határaimat, és Perselus tényleg kezd bosszús lenni, amiért itt nyafogok neki, úgyhogy inkább felnézek rá, és elmosolyodom. 
- Tényleg kapok egy búcsúcsókot?
- Mikor nem kaptál? – húz vissza magához, és már el is vesztem a csókjában. Érzem benne is, hogy a híres önfegyelme ellenére sem kellene sok, hogy elveszítse a fejét, és ezen elmosolyodom. Azt hittem, csak én vagyok ilyen türelmetlen. Már épp elhúzódnék tőle, hogy egy kicsit évődjek ezen, mikor szinte berobban a lakosztályának az ajtaja. 

Szétrebbenünk, de érzem, hogy Perselus egy másodperc alatt feszült és dühös lesz. Csak imádkozom, hogy ne rám. 
- Ez már aztán mindennek a teteje – halljuk meg McGalagony dühös hangját. – Mégis mit képzelnek magukban, hol vannak? A tanév kezdete óta tudom, hogy mesterkednek valamiben, de ez már több a soknál! Ez… ez felháborító!
- Azért ez túlzás – próbálok tiltakozni, de nem tudok felnézni a boszorkányra. 
- Túlzás? – förmed rám. – Kisasszony, felfogta, hogy Piton professzor a tanára?
- Felfogtam. 
- Eddig is túl sok mindent viseltem el tőle, de most betelt a pohár!
- Ami történt, az nem az ő hibája – próbálom védeni Perselust, de csak megszorítja a karom. 
- Hát persze – bólint rá gúnyosan McGalagony. – Tiltott viszonyt folytat egy diákjával, és maga azt állítja, hogy nem az ő hibája. 
- Nagykorú vagyok. 
- Akkor is a Roxfort diákja!
Már nyitnám a szám, de Perselus rám szól. 
- Hermione! Elég!
- De… 
- Elég! 
Tovább tiltakoznék, de McGalagony megelőz. 
- Reméltem, hogy maga belátja, hogy hibát követett el!
- Sokszor követtem el hibát életem során… de ez most nem az – mondja sokkal higgadtabban, mint én. Sőt, érzem benne azt a rendíthetetlen, hűvös higgadtságot, amit olyan sokszor, mióta csak ismerem. Minél rosszabb a helyzet, ő annál hűvösebb elszántsággal és logikával kezeli. Csak tudnám, hogy csinálja. 
- Úgy… szóval még erre sem képes – puffog tovább az igazgatónő. 
- Nem – rázza meg a fejét Perselus határozottan. 
- Hát jó! – fújja fel magát a boszorkány. – Eddig megtűrtem magát… minden hibájával együtt…

- Megtűrte? – nézek rá most már én is olyan fagyosan, mint egy decemberi hajnalon a roxfort-i Fekete-tó. – Én viszont azt mondom, hogy össze kéne tennie a két kezét, és megköszönnie, amit tett!
- Mégis mit, Ms. Granger? – háborodik fel. – Hogy megölte…
- Megölte Dumbledore-t? – kap el végleg a harci méreg, és tudom, hogy már túl vagyok azon a ponton, ahol még kontrollálni tudnám. - Mondja, még mindig itt tart? Tényleg nem képes megérteni, mi történt? Ennyire korlátolt a felfogása? Akkor majd én felvilágosítom, mi történt! Megmentette Dumbledore-t kéthónapnyi embertelen szenvedéstől! Mert annyi lett volna hátra neki! Két hónap olyan kínok között, amit ember nem képes elviselni. Olyan fájdalmak között, ami elvette volna a józan eszét! Csak üvöltve fetrengett volna az ágyában, mert a legerősebb fájdalomcsillapító bájital sem lett volna képes enyhíteni a kínjait. Foghatta volna a kezét, miközben tudja, hogy ő már nem is képes felfogni, hol van, és ki van mellette! Ezt kívánta volna neki? Ezt kívánta volna annak a férfinak, akit állítólag szeretett? Van magának fogalma arról, hogy mit jelent szeretni valakit? Hát elmondom magának. A szeretett férfi érdekeit mindenek elé helyezni, még akkor is, ha nekünk az fájdalmat okoz. De maga nem volt képes erre soha! Maga egy önző, egoista nőszemély, aki csak saját magával törődik!
- Hogy merészel így beszélni velem? – förmed rám az igazgatónő. – Azonnali hatállyal eltanácsolom az…
- Nem azért tanácsol el, mert így beszélek magával – vágok közbe megint. – Ezt maga már akkor elhatározta, mikor elindult ide a pincébe. Eleve azzal az elhatározással jött ide, hogy mindkettőnket kirúgjon! Nem azért utál engem, mert így beszélek magával, bár kétségkívül fáj az igazság is… Azért utál engem, mert én megkaphattam azt, amit maga nem! De tudja, mit mondok? Csak saját magának köszönheti! Azért utál minket, mert maga nem volt képes kezdeni valamit a saját érzéseivel! Talán saját maga sem volt képes szembenézni vele, nem, hogy megossza a szeretett férfival! Harminckilenc év! Harminckilenc éven keresztül nem volt képes tenni semmit! Harminckilencszer háromszázhatvanöt nap ülte végig a reggelit, ebédet és vacsorát Dumbledore mellett, és nem volt képes néhány olyan szót kimondani, amivel közelebb kerülhet hozzá! Ez több mint negyvenezer lehetőség, amit elpuskázott. És a saját hibája, a saját gyávasága az, amit most kivetít ránk. De tudja, mit? Tegye, de mi ezt nem vagyunk hajlandóak tovább elviselni! 
Ég bennem a düh, és tudom, hogy ez most griffendélesen forrófejű volt, de képtelen vagyok megbánást érezni. Csak odalépek Perselushoz, és megfogom a karját. 
- Vigyél el innen, kérlek! – nézek rá könnyes szemmel, bár ez leginkább a dühtől van. Néhány másodpercig még fürkészi a szememet, aztán rábólint. 
- Menjünk! – fogja meg a kezemet, és kivezet a lakosztályából. McGalagony közben még csak meg sem rezdül, mintha sóbálványátkot szórtam volna rá. Talán szavanként próbálja felfogni a mondanivalóm értelmét. Lelke rajta.