Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

10. Fejezet

Takarodó előtt tíz perccel lépek ki a portrélyukon. Szerencsére a fiúk éppen összedugják a fejüket valami házi felett, így nem veszik észre a hiányomat, talán majd csak akkor, mikor át kellene nézni nekik. 
Óvatosan haladok a folyosókon, semmi kedvem belefutni Fricsbe, mert biztos vagyok abban, hogy a professzor már a laborjában van, így esélyem sincs, hogy kimentsen, ha esetleg kelepcébe futok. 
A labor előtt egy pillanatra megállok, hogy normálisan vegyek levegőt, aztán bekopogok. 
Mikor a professzor ajtót nyit, látom rajta, hogy most sincs különösen jó kedve, így csak belépek.
- Tegye hasznossá magát, Ms. Granger! – morgolódik, de az arckifejezéséből nem is számítottam másra, így nem veszem a lelkemre.
- Mit készítünk, professzor úr?
- Kék csillag esszenciát – mondja hanyagul, mire kikerekednek a szemeim. Az egy dolog, hogy az reggelig el fog tartani, ez nem különösebben érdekel, de ez a bájital valóban ritka és különleges. – Hallott már róla?
- Igen, professzor úr – bólintok rá. 
- Hallgatom – néz rám majdnem úgy, mint órán szokott. Illetve rám nem szokott, mert engem még akkor sem szólít fel, ha senki más nem jelentkezik. Következetesen átnéz rajtam minden órán, immár hatodik éve. Ennek ellenére most próbálok helyesen válaszolni. 
- A Kék csillag esszencia egy nagyon hasznos bájital, de roppant nehéz elkészíteni, ezért nagyon ritka, és nagyon drága.
- Csak nem megijedt tőle, kisasszony? – néz rám számonkérőn.
- A professzor úr jelenléte garancia a sikerre – mosolygok rá halványan. 
- Mit tud még a bájitalról? – kérdezi meg sem hallva, amit mondtam.
- Ez a főzet szinte minden gyenge és közepes méreg ellen hatékony, de néhány komolyabbat is lehet vele semlegesíteni, ha az áldozat időben megkapja. A nevét az égszínkék színéről és a benne lévő fényben csillámló részecskéiről kapta. 
- A recept, Ms. Granger – lebegteti elém a könyvet, miközben ő már az üst mellett áll. Végigolvasom, de még így is hosszúnak tűnik. És a recept csak sorolja az olyan különleges hozzávalókat, amikről igaz, hogy már hallottam, de látni még sosem láttam őket. 

Végül megcsóválja a fejét, kiveszi a kezemből a könyvet, és bár az elmúlt hat évben sosem volt szokása, inkább szóbeli instrukciókat ad. Ezzel meglep, de határozottan szimpatikusabb, mint az órai viselkedése. Még mond is pár szót azokról a hozzávalókról, amikről tudja, hogy számomra ismeretlenek. Egyszer akaratlanul is rajta felejtem a pillantásom, és eszembe jut, amit mondott. Bájitaltant tanítani csak szívvel-lélekkel lehet… és azt is mondta, hogy az óráin közel sem így tanít. Most már látom, hogy igaza volt. Annyira más most. Látom rajta, hogy élvezi, amit csinál, hogy ez a bájital még számára is kihívás, és végül, de nem utolsó sorban most nem kell semmi másra figyelnie, csak az előtte gőzölgő üstre. 
Egy halvány mosollyal visszatér a figyelmem a kezemben tartott mozsárhoz, de továbbra is rajta töprengek. Egy perccel később felnézek rá, és már veszek is egy nagy levegőt, hogy megszólaljak, de végül meggondolom magam.
- Mit nem mer megkérdezni? – sandít rám egy pillanatra, de csak a fél szemét veszi le az üstről.
- A professzor úr hogy szerette meg a bájitalokat? Hogy lett bájitalmester? – kérdezem félénken. 
Eltűnődik egy percre, de végül megrázza a fejét. – Ez egy hosszú történet, Ms. Granger. És nincs happy end. 
- Azt hiszem – sandítok az üstre -, most van időm meghallgatni egy hosszú történetet. És az igaz történetekben általában nincs happy end. 
Elgondolkodik újra, miközben figyelmesen keveri az üstben lassan felforró bájitalt. Gondosan számol, kettőt balra, aztán hármat jobbra. Mégis tudom, hogy a gondolatai máshol járnak, visszarepültek a múltba. Mikor már azt hiszem, hogy nem osztja meg velem a történtet, felnéz. 
- Már tizenegy évesen, az első bájitaltan órámon tudtam, hogy erről fog szólni az életem – mondja végül olyan halkan, hogy a bájital sistergése szinte elnyomja a hangját. 
- Szerelem első látásra – mosolyodok el, de kapok egy olyan pillantást, hogy a figyelmem inkább visszatér a vizililiomgyökérhez, amit éppen aprítottam, és néhány percig csend borul ránk. 
- Végig kiváló voltam bájitaltanból – folytatja egy idő után. A hangja szokatlanul emberi, egy pillanatra meg is áll a kés a kezemben, és fel kell néznem rá. Mintha lassan leolvadna róla az az érzéketlen maszk, amit állandóan visel, most, hogy visszaemlékezik ezekre a régi dolgokra. – Élveztem… a bájitalkészítést, olyan volt… most is olyan… mint mikor egy művész alkot… ahogy a részekből lassan összeáll az egész. Szeretem az üstből felszálló pára illatát… mindig is… élveztem a kutatást… gyerekkoromban éjszakákat töltöttem azzal, hogy a könyvtár összes bájitaltannal foglalkozó könyvét kiolvassam. Érdekelt… és menekülésnek is kiváló volt. Minden elől, ami a világban kegyetlen volt. Egyszóval a hét év alatt rengeteget tanultam, és a RAVASZ-t is K minősítéssel tettem le. De amikor kikerültem innen… 
- Akkor másról szólt az élete – mondom, mikor elhallgat, mert tudom, ezt úgysem tudja elmondani, és én nem is várom tőle. Egyszer elmondta Dumbledore-nak, és soha többé nem akar róla beszélni. 
Nem szól, meg sem rezdül, csak ellenőrzi a mozsárban a majomkenyérfa-kéreg őrleményét. 

- Akkoriban elég gyakran kellett mérget kevernem – folytatja érzelemmentesen, mintha azt jelentette volna be, hogy abban az időben minden nap elment boltba kenyeret venni. Holott mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent. Mégsem zavarom meg. Tudom, egyetlen szikra, akár egyetlen szemrehányó pillantás elég lenne most, hogy kiátkozzon innen. 
- Ehhez persze alapanyagok kellenek – mondja összeszedve a gondolatait. – De én már akkor sem szerettem az Abszol útra járni… túl sok ott az ember… sok a kíváncsi szempár… és persze az ottani üzletek minősége és kínálata talán a RAVASZ szintig megfelelő. Menjen hátrébb! – figyelmeztet, mielőtt a kérget beleönti az üstbe, és látom, hogy ő sem vesz levegőt addig, míg a felcsapó lilás füst egészen el nem oszlik, akkor folytatja. 
- Felfedeztem egy üzletet messze vidéken, ahol mindent megkaptam, amire szükségem volt. Olyan összetevőkhöz is hozzájutottam, amikről az Abszol úton még csak nem is hallottak. Ahogy sűrűsödtek az események, egyre gyakrabban megfordultam ott, végül már szinte minden nap. A tulajdonosa egy idősebb bájitalmester volt… nagyon nagy tudású… Sokat beszélgettünk minden alkalommal, mikor megfordultam nála. A bájitalokról, azokról a különleges és egzotikus dolgokról, amiket lehetett nála kapni. Ősi receptekről, amikről korábban sosem hallottam. Már akkor rengeteget tanultam tőle, pedig akkor még csak kötetlenül beszélgettünk, miközben vásároltam. Úgy három hónap után… már fizettem, és kifelé indultam az üzletből, mikor utánam szólt…