Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

32 / 2

- Nem azért jöttem, hogy bántsalak… vagy őt. Egyszerűen csak… aggódom érted. 
- Tudom – látom be én is. – Sajnálom… nem akartam így kifakadni.
- Úgy reagálsz, ahogy ő tenné – néz rám fürkészőn. - Ez egy kicsit ijesztő. 
- Úgy reagálok, ahogy ő tenné, mert egy ideje engem is elutasít a világ, ahogy őt is. Csupán azért, mert próbálok boldog lenni. Márpedig én megvédem ezt a boldogságot, bármibe kerül is. 
- Én nem akarom elvenni tőled a boldogságot. Ha valóban boldog vagy. 
Egy halvány mosoly tűnik fel az arcomon, mire zavarba jön. 
- Boldog vagyok, Mr. Weasley. Komolyan. Megtaláltam azt az embert, akit szeretek, azt a munkát, amit szeretek, és szeretek itt élni. Ez a hely lett az otthonom… - mondom körülpillantva. – Én… sajnálom azt a káoszt, amit magam mögött hagytam. Sajnálom Ront… meg, hogy a kastélyt úgy hagytam ott, ahogy… De nem értettek meg… sem Ron, sem McGalagony… nem értették meg, hogy miért… mert még mindig nem képesek a régi előítéletektől mentesen látni.
- És ő?
- Elhinné, ha bármit mondanék?
- Neked igen – mondja komolyan. 
- Szeret engem. 
- Hermione – csóválja meg mégis a fejét. – Amit egy mardekáros mond, és amit gondol…
- Erről beszélek! – szakítom félbe. – Ezek az idióta előítéletek a mardekárról, és magáról Perselusról… vegye már a fáradtságot, és próbáljon meg mögé látni! Érdekes módon Ginny megértette! Ő tisztában van azzal, hogy Perselus mit tett érte! Tudja, mit mondott nekem, mikor utoljára találkoztunk? Hogy egyszer majd eljön hozzánk, és megköszöni Perselusnak!
- Én ezt értem, Hermione, de… én még emlékszem rá…
- Hogy régen mi is utáltuk? Melyik gyerek nem utálja a szigorú tanárt? Melyik gyerek nem utál hajnalba nyúlóan házi feladatot írni, mikor tudja, hogy legfeljebb csak egy V-t kaphat rá, akkor is, ha beleszakad? Mire emlékszik még? Hogy mindig azt hittük, hogy Voldemortnak dolgozik? Igen, mert jól játszotta a szerepét, amit Dumbledore rá osztott. Ahogy mi is igyekeztünk mindig jól játszani, bármit is kellett tennünk. Ön is. 
- Tudom – bólint rá türelmesen. - És nem erre gondoltam. De… régóta ismerem őt, sokkal régebben, mint te! És… ő sosem volt az a típusú ember, aki… akit el tudok képzelni… egy ilyen helyzetben… egy kapcsolatban… egy ilyen kedves lány mellett, mint te. Ő mindig undok volt és kiállhatatlan. Sosem tűrt meg maga mellett senkit. Mindig magának való volt, nem érezte jól magát, csak a könyvei és a bájitalai között. Én megértem a háborúban játszott szerepét. Tényleg – erősíti meg, mikor vágok egy kételkedő grimaszt. – És tisztelem is mindazért, amit tett… De belőle hiányzik mindenfajta gyengédség… ő… nem az az ember, aki képes téged boldoggá tenni!
- Merlin… - tűnik fel egy keserű mosoly az arcomon. – És ön még az a típusú ember, aki próbál racionálisan gondolkodni. Mit gondolhatnak mások? Tulajdonképpen – tűnődöm el -, mókás lenne végighallgatni egyesek gondolatait. Hogy mennyire tévúton járnak. 

- Hermione, te ugyanolyan elfogult vagy, mint bárki más, csak te az ő irányában – próbál szelíden győzködni Mr. Weasley, és nem veszi észre, hogy mögötte hangtalanul kinyílik az ajtó, és belép Perselus. Csak a szemem sarkából látom, oda se merek nézni, és csak várom az elkerülhetetlen robbanást. De a férfi folytatja. – Észre kellene venned…
Perselus azonban nem hagyja neki végigmondani, hogy mit kellene észrevennem, félbeszakítja. 
- Ha valakinek észre kellene vennie valamit, Arthur, akkor az te vagy. És ideje lenne észrevenned, hogy Hermionénak nincs kedvére a társaságod! Minden kérdésedre válaszolt, ideje lenne, hogy békén hagyd!
Mr. Weasley szeme is dühösen villan, de megelőzöm. 
- Még egy percet hagyj nekünk – fordulok Perseushoz. 
- Szó sem lehet róla! Eleget gyötört már! És a munkádat is tönkretette – pillant az üres üstömre.
- Tudom – sétálok oda hozzá, és gyengéden megérintem a karját. – Csak egy perc. Kérlek!
Bosszúsan megrázza a fejét, aztán kivonul a laborból, miközben morog. Nem sokat értek belőle, de ahogy megcsapja a fülem a szokásos „griffendéles csitri” elnevetem magam, és beteszem mögötte az ajtót. Mikor visszafordulok a vendégünk felé, már újra komoly vagyok. 
- Mr. Weasley… én tudom, hogy aggódik értem… és hálás vagyok… tényleg. Ezért is, és mindenért, amit régen tett értem. Tudom, hogy sokkal tartozom önnek, és az egész családnak. És én bármikor itt vagyok, ha tehetek valamit. De… tudom azt is, hogy abban, hogy ma idejött elég nagy szerepe volt… szóval, hogy reménykedett abban, hogy ha sikerül eltérítenie Perselustól, akkor még mindig lehet valami Ron és köztem. De én nem vagyok szerelmes Ronba. Soha nem voltam, és nem is leszek. Akkor sem lennék, ha nem lenne az életemben Perselus. Ami pedig Perselust illeti… tisztában vagyok azzal, hogy ő nem az a férfi, aki reggeltől estig puszilgat és babusgat, ahogy esetleg Ron tenné… de az ölelésében ott van minden, amit érez, és nekem ez számít. És tett értem olyan dolgokat, amivel kinyilvánította nekem, hogy mit érez. Értem adta fel a tanári állását, amit szeretett… értem zárta le a múltja olyan szakaszait, amiről úgy hitte, hogy élete végéig elkísérik. És értem tette azt is, hogy tegnap mindenki előtt nyíltan felvállalta a kapcsolatunkat. Ez mindennél többet elmond arról, hogy mit érez. Ennyit tudok mondani… ha ez kevés… sajnálom. Döntöttem arról, hogy hogyan, hol és kivel szeretném élni az életemet. Hálás vagyok annak, aki elfogadja… mert vannak ilyenek… de többet nem tehetek. 
- Tényleg boldog vagy? – vizslat némileg megenyhülve. 
- Igen. 
- Hát jó… tényleg szeretem volna, ha egy ilyen szép, okos, kedves kislány van a fiam mellett. De tudom, hogy az érzelmeket nem lehet kicsikarni. Nem örülök a döntésednek, de úgy tűnik, kénytelen vagyok elfogadni. 
- Köszönöm – sóhajtok megkönnyebbülten. – Az idő majd bebizonyítja, hogy igazam volt. 
- Úgy legyen, kislányom – bólint rá, és bár látom, hogy még mindig vannak fenntartásai, azért sokkal kevesebb rossz érzéssel távozik, mint ahogy jött. 
- Jól van, akkor most… azt hiszem, jobb, ha kikísérem. Jobb a békesség. 
- Rendben – bólint rá, így kisétálunk a laborból. 

Perselus a kasszánál tesz-vesz, de még mindig dühösen villog a szeme. Nem kerüli el a figyelmem a pulton heverő üvegdarab, ami egy pillanatra felidéz bennem egy korábbi jelenetet, mikor én hallgattam ki őt és Alstont. Szóval minden szavunkat hallotta, ezért olyan zaklatott. Gyorsan végiggondolom, miket mondtam róla, és csak reménykedem benne, hogy én nem bántottam meg a néha kemény, és szókimondó megnyilvánulásaimmal. Arthur tétován megáll vele szemben, de láthatóan nem tudja eldönteni, hogy mit mondjon. Perselus persze nem könnyíti meg a dolgát, ahogy villámló, éjsötét szemeivel ránéz. 
- Ha még egyszer… valemelyikőtök háborgatni meri Hermionét – mondja azzal a régről jól ismert könyörtelen hanggal – keservesen megbánja! 
- Te is tudod, hogy nem háborgatni akartam – mentegetőzik Mr. Weasley. – Aggódtunk érte. 
- Van, aki vigyázzon rá!
- Hát, csak vigyázz rá, Perselus! Megérdemli – mondja még Mr. Weasley, aztán kisétál az üzletből.