Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

11 / 3

Késő délután tudatosodik bennem hogy több, mint fél napot kint töltöttem a tóparton, így fogom magam, és visszasétálok a klubhelyiségbe. Fel akarok menekülni a szobámba, de Harry meglát a klubhelyiségben, és megszólít. 
- Jól vagy? – néz rám aggódva, pedig ő sem néz ki jobban, mint én. Tudom, hogy az, hogy még nem zuhant magába, csak annak köszönhető, hogy Perselus ellen hergeli magát, és ezzel kizárja a tudatából a veszteséget, és a jövőtől való félelmet. Majd… majd ha este egyedül marad a gondolataival… majd akkor tudatosodik benne. És mindenki másban is. Csak sóhajtok. 
- Persze… csak… kellett egy kis levegő – mondom, és letelepszem melléjük. – Idebent összenyomtak a falak. 
- Én is ezt érzem – sóhajt Ron. 
- Megtudtatok még valamit? – kérdezem, de csak megrázzák a fejüket. 
- Be kell jutnunk Piton lakosztályába – mondja határozottan Harry. 
- Minek? 
- Bizonyítékot kell találnunk. 
- És mégis mit remélsz, Harry? – nézek rá fáradtan. – Egy napirendet, rajta pontos időbeosztással, miszerint kedd, éjjel tizenegy óra – megölni Dumbledore-t, szerda reggel hét óra – reggeli, nyolc óra – elhagyni a kastélyt, nyolc óra egy perc – megérkezni Voldemort táborába?
- Valami ilyesmit – fintorog dühösen. 
- Harry, ha Piton volt, biztos lehetsz benne, hogy nem hagyott terhelő bizonyítékot maga után – próbálom lebeszélni a tervéről, és közben végtelenül fáj, hogy ilyen hangnemben kell beszélnem Perselusról. 
- Én is ezt mondtam – húzza el a száját Ron. 
- Akkor is be akarok menni oda. Ha tőle származik a méreg, kell, hogy legyen még ott belőle. Ez elég bizonyíték lenne.
- Harry, valószínűleg Mordon és Lupin is ezért vannak itt. Ha van ott valami, ők megtalálják. És ha megérkezik Kingsley az embereivel, darabokra fogják szedni a helyet – győzködöm, és közben reménykedem, hogy a méreg maradékát Perselus a laborjában hagyta, és nem vitt belőle többet a szobájába, csak amit Dumbledore-nak adott. A laborról legalább nem tud senki rajtam kívül, én pedig nem fogom elárulni. 
- Ezt is megmondtam neki – biztosít Ron. 
- Nem tudnak bemenni – fortyan fel Harry. – Kihallgattam őket egy órával ezelőtt. McGalagonnyal együtt órákig próbálkoztak, de nem tudták feltörni az ajtót. 
- Akkor miből gondolod, hogy mi be tudunk jutni?
- Hermione, te minden védelmi varázslatot ismersz, ha valaki, hát te be tudsz jutni. 
A mondat második felével egyetértek, de nem azért, mert ismerem a védelmi varázslatokat. Más oka lesz, ha egyáltalán tényleg sikerül. Ez pedig a nyaklánc, amit azóta is a nyakamban hordok. 
- Rendben, éjjel megpróbáljuk – egyezek bele. – Takarodó után itt találkozunk. De most pihennem kell egy kicsit – mondom, majd felbotorkálok, és beesek az ágyamba. Próbálom gondolatok nélkül bámulni a baldachint az ágyam tetején, és megakadályozni, hogy a kétségbeesés betörjön a fejembe. Azon, ami eddig történt, nem akarok gondolkodni, hisz nagyjából helyükre kerültek a mozaik kockái. Arról viszont, hogy hogyan tovább, a leghalványabb fogalmam sincs. Gyanítom, sőt az előbbi beszélgetés alapján biztosan érzem, hogy Harry Perselus után vetné magát, de talán Ronnal együtt meg tudjuk győzni arról, hogy van fontosabb dolgunk is. 
Végül újra Perselus jut eszembe. Mit érezhet most? Dumbledore-ral, ha nem is voltak barátok, de mégis, húsz éve együtt dolgoztak. Mint tanárok, és mint szövetségesek a Voldemort elleni harcban. Milyen szörnyű érzés lehetett neki elkészíteni a bájitalt, mikor tudta, hogy egy olyan ember fogja meginni, aki közel áll hozzá? Régen, saját bevallása szerint nap mint nap főzött mérget, de akkor még egy más ember volt… El sem tudom képzelni, most milyen érzés lehetett neki. És azt sem, hogy Dumbledore-nak honnan jött ez az eszement ötlet. Mire jó mindez? Miért kellett meghalnia? Miért ragaszkodott hozzá ennyire? Komoly oka kellett, hogy legyen, ha Perselust meg tudta győzni, de mégis mi? 
Végül úgy döntök, hogy ez a kérdés magától nem fog megoldódni, így hagyom, hogy az érzelmi kimerültség legyőzzön, és magával ragadjon az álom. 

Tíz előtt nem sokkal ébredek arra, hogy a többiek beszivárognak a szobába, így felkelek, és lemegyek a fiúkhoz. Kevesen vannak már csak odalent, ők is kisebb csoportokban ülnek, és csendben beszélgetnek, de jórészt inkább csak bámulnak maguk elé. A kétségbeesés szinte kézzel fogható. Találgatják, mi lesz a tanévvel, a vizsgákkal, a Roxforttal… ők még nem gondolnak ennél messzebbre. Harry is magába van roskadva, de olyan erővel szorítja a fotel karfáját, hogy belefehérednek a kezei. Ron van annyira magánál hogy felpillantson rám, mikor odaérek, és egy aggódó pillantást vetve Harry fele jelzi, hogy óvatosnak kell lennünk vele. 
Végül Harry is észrevesz, és fel is ugrik. 
- Hozom a köpenyem – mondja, és el is indulna, de utána szólok.
- Harry, minek? Csak egyikünket rejtheti el. 
- Különben is, ha meglátom azt a rühes macskát – fakad ki dühösen Ron is -, úgy megátkozom…
Megkísért a gondolat, hogy rászóljak, ne beszéljen így, de végül gondolatban vállat vonok. Az én idegeim sincsenek semmivel sem jobb állapotban. 
- Menjünk – rázza meg a fejét Harry, és bár sokan értetlenül néznek utánunk, elhagyjuk a klubhelyiséget.