Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

20. Fejezet

Néhány nappal később késő délután jutok csak el odáig, hogy meglátogassam Perselust. Mikor ajtót nyit, összehúzott szemöldökkel fürkészem.
- Jól vagy?
- Igen – válaszol röviden és tömören, de én akkor is fáradtnak látom. Pedig őt Madam Pomfrey még mindig kímélő üzemmódra utasította. 
- Történt valami? – faggatom tovább.
- Semmi különös. Csak amit már megszoktam – mondja jól hallható cinizmussal. 
- Vagyis?
- Az igazgatónő befejezettnek nyilvánította a kastély felújítását, igaz?
- Igaz. És? – nézek rá értetlenül. 
- Korán sem volt még kész, Ms. Granger, csupán vannak bizonyos helyek a kastélyban, amit sokan hajlamosak nem az iskola részének tekinteni. 
- Miről beszélsz?
- Körülnéztél már a pincében? – kérdezi hűvösen. – A Mardekár klubhelyiségében?
Egy pillanat alatt elönt a bűntudat. Teljesen igaza van. Senki egy szóval sem említette, hogy ez a rész is renoválásra szorul. 
- De… nem gondoltam… nem gondoltuk, hogy idelent is folyt csata. 
- Mindig is így volt. Soha senki nem gondol rá. Mikor felvetem, mindenki gyermeki rácsodálkozással veszi észre, hogy a kastélynak pincéje is van – mondja végtelenül gúnyosan. - De ha hiszed, ha nem, az én házam diákjai között is volt néhány, aki rühellte Voldemortot. Ha másért nem azért, mert miatta haltak meg a szülei. Nem voltak sokan… és… nem tudtam nekik segíteni…
- Nem tehettél kockára mindent. 
- Hát persze – bólint rá tengernyi iróniával, így inkább visszaterelem a figyelmét az eredeti témához. 
- Miért nem szóltál, hogy segítsek? – lépek közelebb hozzá. 
- Eddig is boldogultam egyedül a mardekáros felségterülettel. Megoldom – utasít vissza, ahogy azt tulajdonképpen vártam is. 
- De most nem kell egyedül boldogulnod.
- Már majdnem végeztem. Csak apróbb simítások vannak hátra – fordul el tőlem, és az ablakhoz sétál. – Ezt már tényleg megoldom. 
- Nem lett volna szabad… - kezdek aggodalmaskodni, de egy szemvillanással megállít. – Oké, nem mondom meg, mit csinálj… És… beszéltél már McGalagonnyal?
- Nem.
- Mr. Cowardnak igaza volt…
- Általában úgy szokott lenni. Most épp miben?
- Abban, hogy én is kegyetlenül makacs vagyok, de a nyomodba sem érek. 
- Időnként hasznos tulajdonság.
- Időnként pedig rendkívül bosszantó. 
- Igaz – látja be fáradtan. – De most tényleg lepihennék.
- Persze. Megyek. Csak… ma még nem találkoztunk, és gondoltam…
- Mit?
- Hogy…
- Griffendéles – csóválja meg a fejét. 
- Hiányoztál – vágom rá dacosan, mire egy pillanatra elégedettség villan a szemében. Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy azért, mert kimondtam, vagy azért, amit mondtam, de mire elgondolkodnék rajta, ő is tűnődve összevonja a szemöldökét. 
- Újra a tanítványom leszel.
- Ez már nem olyan, mint akkor volt.
- Csak nem kivételezett bánásmódot vár a kisasszony?
- Bájitaltanból nem – vigyorgok rá. – De amúgy egy kicsit. 
- És mi lesz a tekintélyemmel? – néz rám kérdőn.
- Azt nem féltem – biztosítom. – De tényleg beszélned kéne McGalagonnyal. 
- Majd – hárítja el a lehetőséget. 
- Rendben – hagyom rá. – Akkor… jó éjt!
- Neked is – mondja, és még akkor is érzem a tűnődő pillantását a hátamban, mikor kilépek az ajtón.

Mivel már közeleg a vacsoraidő, inkább a Nagyterem felé veszem az irányt. Egyelőre csak McGalagony ül az asztalnál, így megfelelőnek ítélem az alkalmat, hogy puhítsam egy kicsit. Leülök vele szemben, és megszólítom. 
- Igazgatónő, talált már jelentkezőt a…
- Ms. Granger – néz fel rám türelmetlenül -, nem hiszem, hogy a Roxfort tanári karának összeállítása önre tartozik. 
- Nem, tudom, csak aggaszt a dolog. Van már jelentkező?
- Sajnos nincs – rázza meg végül a fejét. – Ms. Granger, ön a múltkor azt mondta, hogy bájitalmesteri vizsgát akar tenni?
- Igen, igazgatónő. 
- És esetleg… - néz rám, és ahogy megértem, mi jár a fejében, kiakadok. 
- Szó sem lehet róla, igazgatónő! 
- Miért? Miért tiltakozik mindenki kézzel-lábbal ez ellen az állás ellen? – néz rám értetlenül. 
- Mert magán kívül mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy kit illet ez a hely – mondom dühösen, és még alaposabban is kiosztanám, ha nem lépne be az ajtón Madam Hooch. Így azonban csak fintorgok egy sort, gyorsan megeszem a vacsorámat, és elhagyom a nagytermet.

Egy héttel szeptember elseje előtt Ron is megérkezik a kastélyba. Még mindig nincs túl jó kedve, amit meg is értek. Odahaza még mindig síri lehet a hangulat. Csak csendben beszélgetünk, és próbáljuk elterelni a figyelmét a háborúról, a veszteségekről. A fiúk hamar a kviddicsnél kötnek ki, ahogy mindig, így nem sokkal később fogom a Mr. Cowardtól kapott könyvet és belemerülök.
A következő napokban kiválogatjuk a tárgyakat, amiket szeretnénk felvenni. Legnagyobb meglepetésemre Harry ragaszkodik a bájitaltanhoz. Magamban jókat mosolygok, hogy ebből még lesznek konfliktusok, de aztán megígérem neki, hogy továbbra is segítek a felkészülésben. Ron azonban hallani sem akar arról, hogy még egyszer betegye a lábát a pincebeli terembe. Viszont továbbra is felveszi a jóslástant, amit Harryvel képtelenek vagyunk megérteni. Nekem szokás szerint elég sok tárgyam van, de kihagyom a jóslástant, a mugliismeretet, sőt, még a legendás lényeket is. Még így sem tudom, hogy lesz időm mindenből felkészülni a RAVASZ-ra.