Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

2 / 2

A napom gyorsan eltelik, csak egy közös órám van a többiekkel, úgyhogy leginkább csak az étkezéseknél találkozunk. Vacsora után viszont, mivel még ragyogóan jó idő van, úgy döntünk, hogy kimegyünk és meglátogatjuk Hagridot. Ezzel persze már el is megy az esténk, hisz Hagrid kíváncsi arra, hogy töltöttük a nyarat, és mi is faggatjuk őt, hogy mi történt ez idő alatt a kastélyban. Még próbáljuk udvariasan visszautasítani a betonkemény süteményét, és máris rohannunk kell, hogy még takarodó idő visszaérjünk a klubhelyiségbe. 

Végül csak eljön az év első bájitaltan órája is. A két fiú úgy jön mellettem a pince felé, mint akinek a fogát húzzák. Tudom, csak azért vették fel a tárgyat, mert az aurorképzőhöz kell a RAVASZ bájitaltanból. És gyanítom azt is, hogy Piton csak Dumbledore jelentős közbenjárására engedte őket a haladó csoportjába. Hisz ő csak a legjobbakkal hajlandó komolyan foglalkozni. 
Kevesen várakozunk a terem előtt, hisz akinek nem muszáj, hatodéven nem veszi fel ezt a tárgyat. Sőt még a pince környékét is elkerülik. Így már mind a négy ház diákjai beférnek egyszerre a bájitaltan terembe, szóval van néhány arc, akik eddig nem velünk jártak, de még így sem merünk beszélgetni. Itt van persze Malfoy is, kapunk tőle néhány lenéző pillantást, de még ő sem szól. Néma csendben várjuk Pitont. 
Végül a szokásos stílusában jelenik meg. Lendületes, gúnyos, a pillantása olyan kemény és szigorú, hogy talán még a pince falai is hátrálnának tőle két lépést, ha tehetnék. Csak kinyitja előttünk az ajtót, mi pedig egy pisszenés nélkül sorjázunk be rajta.
Fel vagyok készülve egy az első évhez hasonló belépőre Pitontól, de csak csendben besétál, megáll a tanári asztal előtt, és karba tett kézzel végignéz rajtunk, majd a pillantása megállapodik a mellettem ülő Harryn. Összeszűkül a szeme, és én már előre csóválom a fejem a kirohanásán.

- Remélem – szólal meg megvetéstől csöpögő hangon -, hogy csak olyanok ülnek most itt a teremben, akik valódi elhivatottságot éreznek a bájitaltan iránt. 
A válasz néma csend, még körülnézni sem merek, csak lesütött szemmel bámulom az előttem álló üst fenekét. 
- Potter? – néz kérdőn Piton Harryre. 
- Teljes mértékben elhivatottságot érzek, professzor – mondja Harry felpillantva, de az ő szemében is izzik a düh, ahogy Pitonéban is. 
- Hát majd meglátjuk – gúnyolódik tovább a férfi, majd elindul, hogy menjen egy kört a teremben. – Felejtsék el azokat az egyszerű kis bájitalokat, amikkel az elmúlt években foglalkoztak. Még bemelegítésnek sem jók ahhoz, ami most következik. Pedig ez még mindig nem a bájitalkészítés magasiskolája… csupán egyetlen apró lépcsőt tehetnek felfele ennek a nemes tudománynak a tornyában. Halvány ízelítőt kaphatnak abból – torpan meg mellettem egy pillanatra, és én eltűnődöm, hogy vajon szándékosan teszi-e -, hogy mire képes az, aki jól ismeri a bájitalok titkait. Ne higgyék, hogy ehhez továbbra is elég lesz az, amit itt az órán szerencsétlenkednek. Ez már komoly tanulást és kutatómunkát igényel. Azt hitték, hogy eddig sok házi feladatot kaptak? Mindez semmi volt ahhoz képest, ami ezután jön. 

Néhányan akaratlanul felnyögnek körülöttem, mire kapnak Pitontól egy lesújtó pillantást, és újra szembefordul velünk. 
- De nem rabolom tovább a drága idejüket – néz végig rajtunk megvetően. – Íme, a recept – int nagyvonalúan a tábla felé, ahol feltűnik az elkészítendő bájital receptje. – Lássanak hozzá.

Harry és Ron dermedten ül mellettem, míg én gyorsan átfutom a receptet, aztán elzavarom őket a hozzávalókért, hogy addig én tüzetesebben is áttanulmányozhassam. Ront még kétszer kell visszaküldenem, mert persze nem azt hozza, ami fel van írva. Végül nekilátunk. Felszítom a tüzet az üst alatt és beleöntöm a szükséges mennyiségű vizet, míg a többieknek kiadom az instrukciókat, hogyan kezdjék előkészíteni a hozzávalókat. Egy darabig nézem Harryt, ahogy szenved a denevérszárny porrá őrlésével, majd kiveszem a kezéből, és inkább megcsinálom magam. Lehet, hogy a srác le tudja küzdeni az imperius átkot, de a mozsár nagyon rosszul áll a kezében. 
Lassan haladunk a bájitallal, időnként úgy érzem, túlságosan is lassan, de végül éppen az óra vége előtt egy perccel végzünk. 

- A mintával együtt mindannyian hozzák ki a nyári házidolgozatukat is – utasít minket Piton, de én inkább begyűjtöm a fiúkét is, mert tudom, hogy megint csak egy szócsata lenne a vége Piton és Harry között. Semmi kedvem ehhez. 
Én érek oda utolsónak az asztalához, a többiek mind szeretnének túl lenni rajt. Ahogy leteszem az üvegcsét és a három tekercset, és elfordulok, még látom a szemem sarkából, ahogy megcsóválja a fejét. 
- Unikornis… - morogja mintegy saját magának, mire elmosolyodom, még szerencse, hogy már hátat fordítottam neki, majd visszasétálok a helyemre. De aztán feláll, és végigmér bennünket.
- Hogy még egy kicsit letörjem a lelkesedésüket – néz végig az elé letett mintákon, de olyan undorral, mintha egy meztelencsiga mászna az asztalán, majd felnéz ránk -, a következő órától mindenki egyedül dolgozik. Szokják meg, hogy magukra vannak utalva. 
Ron nagyon csuklik mellettem, de tudom, hogy Harry is lesápad. Hát, nem lesz egyszerű, ha legalább elfogadható szintet akarnak egyedül teljesíteni. De Piton folytatja. 
- Egyeseknek jót fog tenni… - siklik át rajtam a koromfekete szeme -, mások pedig talán rádöbbennek, mennyi keresnivalójuk van itt – állapodik meg Harryn, de aztán vesz egy nagy levegőt, és úgy tűnik, ezúttal kivételesen túllép a dolgon. – Elmehetnek!
A csoporton érezhetően folyik végig a megkönnyebbülés, ahogy kiiszkolnak az ajtón. Harry és Ron csak akkor bírnak megszólalni, mikor már a pincét is elhagyjuk. 
- Egyedül… - nyög fel Ron. – Ez nincs eszénél. 
- Muszáj – csóválja meg a fejét Harry határozottan. – Emlékszel, az aurorképző…
- Persze – fintorog Ron. – De nem mondanád meg, hogyan?
- Majd kitaláljuk. 
- Nyugi, fiúk, majd… valahogy segítek – sóhajtok, de nagyon nem akarom kísérteni a sorsot. Ha már előre láthatóan a két fiút kivágja majd Piton az órájáról, legalább nekem ott kell lennem, hogy képben legyek. Szükség lehet rá a későbbiekben. - Majd próbáljatok meg… utánozni, vagy ilyesmi. 
- Jobbat úgy sem tehetünk – parázik még mindig Ron, és a nap hátralévő részében nem is tud másról beszélni. Mikor felvetem neki, hogy RAVASZ előkészítőn az előttünk járó évfolyamok is egyesével dolgoztak, úgy néz rám, mintha minimum hazaárulást követtem volna el. 
- Könnyű neked – mondja -, neked az egész a kisujjadban van. 
- Ha hajlandó lennél néha a könyv mellé is leülni a kviddics helyett, akkor talán neked is jobban menne. 
- Nem lehet mindenki olyan könyvmoly, mint te – fintorog, és este inkább sértett hallgatásba burkolózik. Próbálom ugyan kiengesztelni, de nem járok túl sok sikerrel. Ilyenkor makacs, mint az öszvér, mondhat neki az ember bármit. Harry ennyire nem veszi a lelkére a dolgot, bár azért rajta is látom, hogy vannak kétségei, és továbbra is heves ellenállást tanúsít a lehetőség ellen, hogy bájitaltan könyvet vegyen a kezébe.