Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

26 / 3

Jócskán elmúlik dél, mikor hallom csapódni a bejárati ajtót. Azzal a lendülettel felugrok az ágyról, csak hogy megtorpanjak, amint kinyitom a szobánk ajtaját. Tulajdonképpen griffendéles bátorság ide vagy oda, megijedek attól, hogy Perselus hangulata szemernyit sem javult reggel óta. És ugyan mitől is javult volna, mikor az én kedvem is csak pocsékabb lett? Már-már visszaosonok a szobába, mikor meghallom Alston hangját.
- Á, Perselus, megjöttél? Tisztára át vagy fagyva... gyere, igyál velem egy teát itt a kandalló mellett. Majd segít átmelegedni.
- Most nem kérek - tiltakozik Perselus, ahogy reggel én is, de tudom, esélye sincs, ahogy nekem sem volt.
- Dehogynem - hallom az öreg szelíd hangját. - Gyere, ülj le velem egy kicsit!
Egy percig csend borul rájuk, miközben én kiosonok, és leülök a lépcső tetejére. Egy pillanatra felidéződik bennem, hogy volt már rossz vége egy ilyen hallgatózási manőveremnek, de most tudni akarom, miről beszélgetnek.

- Elárulod nekem, merre jártál? - töri meg a csendet Alston.
- A temetőben - válaszol megtörten Perselus.
- Á, igen... a kis Lily Evans... Rég jártál nála.
- Csak egyszer... a temetés után...
- És most miért?
- Meg kellett tennem. Végiggondolni sok mindent... és lezárni végre a múltat.
- És sikerült?
- Megértettem sok mindent.
- Ez nagy lépés, barátom - bíztatja az öreg, és hallom a hangjából azt a halvány mosolyt, amivel szinte mindig bátorítja Perselust.
- Megértettem, hogy... Lily sosem szeretett engem... barátok voltunk... egy ideig... amíg meg nem bántottam... de semmi több... és most már tudom, hogy akkor sem lehetett volna több, ha nincs ott Potter...
- És ezt a felismerést megosztod az ifjú hölggyel is, aki a fél délelőttöt az ágyában sírva töltötte?
- Majd...
- Perselus! - kérleli szelíden az öreg. - Az a kislány szeret téged.
- Tudom.
- És te is szereted őt.
Erre a ki nem mondott kérdésre megint csak hallgatás a válasz. Ugyanaz a csend, amit én kaptam az éjjel. Alston azonban nem adja fel.
- Mitől félsz?
- Én nem...
- Perselus! - szakítja félbe a kicsit indulatos mondatot Alston. - Fogadd el végre, hogy melletted vagyunk! Én is, és Hermione is.
- És vajon meddig?
- Amíg úgy akarod - biztosítja az öreg, de a hitetlenkedő fejcsóválást el tudom képzelni abból, ahogy folytatja. - Miért nem hiszed el?
Miért, miért, gondolom magamban. Talán azért, mert sosem tapasztalhatta meg, hogy ez milyen érzés. Talán azért, mert soha nem volt mellette senki, még gyerekkorában sem, később pedig már önszántából vállalta a magányt, hogy senkit se rángasson bele abba a tébolyba, amiről szólt az élete. Lassan felállok és lesétálok a lépcsőn, de közben összeszorult szívvel hallgatom Perselus szavait.
- Én mindig csak bántom azokat, akiket szeretek... Mit gondolsz, Hermione mikor fárad bele ebbe? Vagy abba, hogy minduntalan felbukkan egy-egy újabb mocskos folt a múltamból? Mit gondolsz, mennyi idő kell neki, hogy megértse, mekkora hibát követ el azzal, hogy mellettem van? Mit gondolsz, mikor dönt úgy, hogy elege van ebből, és egy normális életet szeretne élni?

- Soha - lépek be a nappaliba, mire felkapja a fejét. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán lesüti a szemét. Leülök elé a kis asztalka szélére, és megfogom a kezét. - Szeretlek! És az, hogy veled vagyok nem hiba... nem egy tévedés... Veled akarok lenni! Életem legboldogabb perceit köszönhetem neked!
- És nem egy átsírt éjszakát - teszi hozzá még mindig lesütött szemmel.
- Ez azonnal el fog tűnni, ha végre igazán megbízol bennem - szorítom meg a kezét. - Ha megérted, hogy egy kapcsolat nem... arról szól... hogy az érzéseid által kiszolgáltatod magad a másiknak, hanem arról, hogy bízol a másikban. Hogy tudod, hogy bízhatsz benne.
- Én bízom benned - néz fel rám egy pillanatra.
- Nem. Még nem...
- De igen - szorítja meg a kezem. - Tudom, hogy mindig hittél nekem... hittél bennem... akkor is, amikor senki más. Ez sokszor erőt adott.
- Mégis félsz. Attól, hogy... attól, hogy én is... fájdalmat okozok neked, mint ő... De én nem Lily vagyok. Én szeretlek!
Egy hosszú percig csak néz a szemembe, és végül megszorítja a kezem.
- Én is szeretlek!
Nem tudom megállni, hogy könnyek szökjenek a szemembe.
- Köszönöm! - súgom neki. - Én sosem fogom elárulni ezt az érzést, ígérem - szorítom meg én is a kezét, majd átülök mellé a kanapéra, és hozzábújok. Kicsit még feszült, ahogy átölel, de tudom, ez már hamar eloszlik. Nem nézek fel, mikor hallom Alstont kiosonni a szobából, csak még közelebb bújok Perselushoz, mire ő ad egy puszit a homlokomra.