Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

39. Fejezet

Ron látogatása után feltűnően gyorsan megnyugszanak a kedélyek. Alig telik el pár nap, és már szóba sem kerül a felbukkanása. Alston lelke megnyugodott, hogy elindított bennünket a helyes úton, és Perselus is napirendre tér a dolog felett, mikor látja, hogy nem zaklatta fel annyira a lelkemet. Nem mondom, hogy egyhamar újra szeretné nálunk látni a srácot, de már talán nem kellene attól tartanom, hogy pálcával esnek egymásnak. Ennek ellenére tudom, hogy Ron egy jó darabig nem jön még a közelünkbe sem, és meg kell vallanom, nem tölt el hatalmas hiányérzettel a dolog. 

Ezek után végre teljesül a kívánságom, hosszú ideig nem kell senki és semmi miatt aggódnunk, élhetünk egy normális, csendes, békés életet. Nem tölti ki más az időnket csak az üzlet, a bájitalok és a tanulás. Csodás érzés, és ebben az idilli boldogságban csak úgy suhannak a hetek. 

Időközben azért sikerül rábeszélnem Perselust egy közös vacsorára a szüleimmel, bár ennek az az ára, hogy ahányszor csak megemlítem, morcos hallgatásba burkolózva tölti az estét. Ennek ellenére alkalomról alkalomra érzem enyhülni az ellenállását, így nem adom fel, néhány naponta felemlegetem a dolgot, míg egyszer csak megadja magát. Gyanítom leginkább azért, hogy hagyjam már békén. Mikor végül beleegyezik, látom az arcán azt az érzést, hogy csak legyünk már túl rajta, így vagy úgy. 

Alstonnal csak összemosolygunk, szelíd türelemmel nézünk Perselus után, aki tüntetően felvonul az emeletre, aztán eltervezzük a dolgokat. Vasárnap vacsorára szeretnénk áthívni a szüleimet, és azt is megbeszéljük, mit főzzünk, aztán csak megcsóválom a fejem, és Perselus után indulok. 

- Még mindig tartasz ettől a találkozástól? - ülök a fotelje karfájára, ahol is olvasást színlel, mikor belépek. 
- Nem vagyok az a típusú férfi, akit a szülők szívesen látnak a lányuk mellett - sandít fel rám, majd lapoz egyet a könyvében. Csak egy sóhajjal megcsóválom a fejem, kiveszem a könyvet a kezéből, leteszem az asztalra, és leguggolok elé. 
- Csak egyetlen olyan dolgot mondj a korkülönbségen kívül, amit az én mugli szüleim a szemedre vethetnek - nézek rá kérdőn, és a kérdés jogos. - Megérteném az aggodalmaidat, ha a szüleim varázslók lennének, és tudomásuk lenne a múltadról, arról, hogy halálfaló voltál, vagy a Voldemorthoz fűződő viszonyodról, vagy egyáltalán Voldemortról, de minderről nekik fogalmuk sincs. Még ha meg is látnák a Jegyet a karodon, csak egy ronda tetoválásnak gondolnák, amit mondjuk fiatalon egy meggondolatlan pillanatban csináltattál. 
- Ez így is volt - vonja össze a szemöldökét. 
- Tudod, hogy nem erről beszélek. Mindez anyáéknak nem mond semmit! Fogalmuk sincs Voldemort létezéséről, és azt sem tudják, kik voltak a halálfalók. 
- Van elég jóakaróm, aki felvilágosíthatja őket. 
Reménytelenül csóválom meg a fejem, majd ahogy eszembe jut valami, körülnézek a szobában. A kandalló párkányán meg is találom a karláncot, amit karácsonyra adtam neki, és talán azóta sem vette ki a dobozából. Odalépek érte, és a kezébe adom. 
- Nézd meg végre alaposan, és fogadd meg végre a tanácsot, amit már négy éve próbálok neked adni! - mondom neki szigorúan, majd magára hagyom, és visszasétálok a földszintre Alstonhoz. 

- Ön tényleg nem aggódik? - néz fel az újságjából az öreg varázsló. 
- Kicsit izgulok inkább - tűnődöm el - Olyan komoly aggodalmaim nincsenek. Önnek?
- Nem is tudom - néz rám elgondolkodva, miközben összehajtja az újságot, és leteszi az asztalra. - Azért én aggódom. Nem Perselus múltja miatt - teszi hozzá gyorsan, mikor látja, hogy ellenkezni akarok. - Inkább csak azért… Ön is jól tudja, hogy Perselus nem könnyű természet. A hallgatagságát, a szigorúságát, a cinizmusát könnyű félreérteni. Önnek is idő kellett, mire képes volt a dolgok mögé látni. 
- Éppen ezért kértem a szüleimet is, hogy ne ítéljenek első látásra. Idő kell, míg az ember megismeri Perselust, én is tudom. És… egy kicsit neki is akarnia kell. 
- Talán akarja is. Talán csak fél - mosolyodik el Alston.
- Én úgy tudtam, Perselus Piton az ördögtől sem fél - nevetem el magam.
- Az ördögtől nem is. Hisz azt jól ismeri, számtalanszor nézett szembe vele – sóhajt Alston. – De gondoljon csak bele… mennyi tapasztalata lehet ilyen szituációkkal kapcsolatban? Mennyi fogalma lehet, hogy családi körben hogyan viselkedjen?
- Hát, nem sok – húzom el a számat. 
- Ez azért ijesztő lehet, nem gondolja? Főleg, mert úgy érzi, elég nagy a tét. És az aggodalma egy kicsit valós is, hisz nem mindenki olvas úgy a szemében, mint maga vagy én. Az ön szülei valószínűleg szeretnék kifaggatni, hogy kicsoda, micsoda… szeretnék megismerni, de leginkább arra kíváncsiak, hogy tényleg szereti-e önt. Melyik szituációban tudja elképzelni Perselust?
- De mi is itt leszünk vele – bizakodok továbbra is. – Majd megoldjuk valahogy. 
- Bizonyos dolgokat nem mondhatunk ki helyette. 
- Tudom – látom be. – De talán a bátorsága, amivel annyiszor szembenézett az ördöggel, most sem hagyja cserben. 
- Remélem, kisasszony – mosolyog rám Alston, mire én is veszek egy nagy levegőt, és bizakodva elköszönök tőle és felmegyek Perselushoz. 

Tudom, hogy aznap már nem kellene nyaggatnom, így inkább elmegyek fürödni, és korán ágyba kerülünk. Odabújok hozzá, és ő magához ölel, ahogy mindig szokott, de érzem, hogy milyen feszültek az izmai. Sokáig cirógatom a karját, mert tudom, hogy úgysem alszik, de nem igazán akar engedni a feszültsége. Hosszú idővel később vesz egy nagy levegőt, és megszólal. 

- Mit teszel, ha a szüleid mégis elleneznék a kapcsolatunkat? 
- Perselus… - próbálom megnyugtatni, de csak még jobban felhúzza magát. 
- Csak egy pillanatra ne dugd homokba a fejed! – szól rám mérgesen. – Csak egy pillanatig nézz szembe a lehetőséggel!
- Jól van, jól – fintorgok, majd felkönyökölök mellette. – Nem hinném, hogy ez bekövetkezne, de ha mégis… leülnék velük, és megpróbálnám velük megértetni, hogy szeretjük egymást, és boldog vagyok veled. 
- És ha ez sem segít? 
- Akkor belenyugodnék abba, hogy nem akartok többet találkozni, és nem emlegetnélek benneteket egymásnak túl sűrűn – vonok vállat. 
- És életed végéig lavíroznál közöttünk. Csodás kilátások. 
- Perselus! – ülök fel, és már én is kezdek dühös lenni. – Engem senki és semmi nem választ el tőled, ideje lenne ebbe beletörődnöd! És nagyon szeretném, ha egyszer végre nem adnál fel valamit már az elején! A jó ég áldjon meg, mardekáros vagy, a manipuláció a lételemed, hát most kezdj vele valamit! Egy mardekáros úgy befolyásolja az embereket, ahogy akarja, azt hitet el velük, amit csak akar.
- Nem akarom befolyásolni a szüleidet – néz rám meglepődve. 
- Márpedig kénytelen leszel, ha nem tudod lerázni magadról azt a rémálmot, hogy az igazságtól világgá futnának! 
- És hazudozunk hosszú évekig…
- Perselus, még egy szó kifogás, és akkora adag altatót töltök a reggeli teádba, hogy legközelebb a vasárnapi vacsora előtt ébredsz fel! – nézek rá szigorúan, mire elgondolkodik, de aztán egy halvány mosoly tűnik fel az arcán. 
- Ehhez nem vagy elég mardekáros – rázza meg a fejét. 
- Kipróbáljuk? – nézek rá kérdőn. 
- Úgyis észreveszem – állja a pillantásomat.
- Hát, jobban is teszed, ha ellenőrzöd, mert ha teljesen kiakasztasz, képes leszek megtenni. És most aludjunk végre!
- Rendben – adja meg magát egy sóhajjal, így visszafekszem mellé, és bár tudom, hogy ő nem fog túl sokat aludni, és lassan elalszom. 

A következő napokban Perselus nem hozza szóba a dolgot, és én is inkább kerülöm a témát a jelenlétében, csak Alstonnal tervezgetjük a dolgokat. 

Mikor vasárnap reggel egyedül ébredek, csak egy sóhajjal megcsóválom a fejem. Összeszedem magam, és lemegyek reggelizni, de a konyhában Alston fürkésző tekintetére csak sóhajtok. 
- Nem vesztünk össze – válaszolok a ki nem mondott kérdésre. 
- Azért ebédig jobb, ha békén hagyjuk – neveti el magát az öreg bájitalmester. 
- A laborban van? – mosolygok én is. 
- Hol másutt? 
- Jól van, hagyjuk békén – egyezek bele én is, és kényelmesen megreggelizek.