Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

34 / 3

Már erősen szürkül, mikor Perselus utánam jön, és leül mellém. 
- Te jobban aggódsz a mardekárosokért, mint én – sandít rám értetlenül. 
- Csak mert… mindig olyan kitaszítottak voltak… voltatok… Téged azért tiszteltek, mert te voltál az egyetlen, aki törődött velük. 
- Azért tiszteltek, mert rangban felettük álltam, és tisztában voltak vele, hogy ezt mivel értem el.
- Nem, ez nem igaz! – tiltakozom. – Tudták, hogy neked fontosak voltak.
- Igen, mert mindig tudtam, mit éreznek. Mert én is átéltem mindezt. Egy voltam közülük. De most már sok minden változni fog, hidd el! Már nincs akkora szükségük rám. Régen csak én értettem meg, milyen reménytelen a helyzetük… nem csak az iskolában, de az életben is. Nem volt választásuk, mint az iskola után halálfalónak állni. De ez már nem így van. Már saját maguk felelősek a sorsuk alakulásáért. És bízom benne, hogy nélkülem is a helyes utat fogják választani. 
- Reméljük, hogy így lesz – mosolygok rá végül. 
- Mégis szeretnél visszamenni a kastélyba? – fordul felém.
- Nem – rázom meg a fejem. – Csak vannak dolgok, amik miatt aggódom. És bármilyen furcsa is neked, a Mardekár ház is ezek közé tartozik.
- Az egész világra nem vigyázhatsz – figyelmeztet. 
- Tudom. De én már csak ilyen hülye vagyok – vonok vállat. – Tudod, megmentési kényszerem van. 
- Ez nem jelenti azt, hogy hülye vagy. Bár időnként megnehezíti a dolgunkat. 
- Főleg a tiédet, mi? – nevetem el magam. 
- Igen, főleg az enyémet – bólint rá, de egy elfojtott mosolyt látok a szája sarkában. – Hálás lennék, ha a megmentési kényszeredet kiélnéd abban, hogy a Mungóban segítünk a betegeknek. 
- Oké, igazad van – hagyom rá. – Csak furcsa…
- Micsoda?
- Az életed volt a Mardekár…
- Mert ízig-vérig mardekáros vagyok – bólint rá. 
- De most olyan, mintha nem is érdekelne. 
- Nem én vagyok a legjobb példa, akit eléjük kéne állítani. Bár a köpönyegforgatásom meglehetősen mardekáros volt.
- Perselus! – szólok rá szigorúan, de csak rezignáltan vállat von. 
- Amúgy pedig… én is aggódom értük, de ez már nem olyan, mint régen. És tudom, hogy a Mardekár háznak most, Voldemort halála után már jóval nagyobb esélye van elfogadtatni magát. Igaz, hogy az előítéletek ledöntéséhez talán nemzedékek kellenek, de ebben akkor sem tudnék segíteni, ha ott lennék. Sőt, csak hátráltatnám a dolgot. És… már új életet kezdtem, lezártam azt a szakaszt. Nem vágyom vissza, semmilyen szempontból. 
- Rendben, nem aggodalmaskodom – mosolyodok el. – Igazad van, a mi életünk már másról szól. De akkor is furcsa elképzelni, hogy más tanítja a bájitaltant a kastélyban.
- A világ folyamatosan változik. Még a Roxfort tanári kara is. Voltak és lesznek nálam jobb és rosszabb bájitaltan tanárok is a kastélyban. Ahogy a Mardekárnak is volt és lesz is olyan feje, aki felelősséget vállal értük. 
- Tudom, hogy igazad van – sóhajtok.
- Akkor gyere be szépen, és kerüljünk ágyba! Hidegek már az esték. Bár ma készítettem egy adag megfázás elleni bájitalt, jobb lenne, ha nem lenne szükséged rá!
- Rendben – adom meg magam, így besétálunk.
- Tudod - tűnődik el Perselus -, talán lenne valaki, akit el tudok képzelni azon a poszton. Mardekáros volt, komoly tekintélye lenne előttük, és bár gyűlöli a bájitaltant, jól ért hozzá.Így nem csak a Mardekár háznak lehetne a feje, de egy csapásra megoldaná McGalagony bájitaltan tanári gondját is. És nekünk is csak jót tenne azzal, ha bezárja magát a kastélyba, és ott éli ki a piszkos kis hajlamait. 
- Kire gondolsz? – nézek rá értetlenül.
- Dracóra. 
- Perselus, ennyire nem akarhatsz rosszat a gyerekeknek – mondom félig komolyan, félig viccesen. – A Griffendél mínuszban fejezné be a pontversenyt, ha Draco lenne a Mardekár házvezető tanára. 
- Ezt megelőzendő csak egy olyan zsenipalánta kell a Griffendélbe, mint te, akit a többi tanár agyonkényeztethet – néz rám felvont szemöldökkel. 
- Senki nem kényeztetett – tiltakozom.
- Azért tudnék ellenpéldát mondani – szűkül össze a szeme. 
- Hát persze – hagyom rá mosolyogva, és mivel alaposan átfagytam a padon ücsörgés közben, inkább el is vonulok fürödni. Ahogy állok a forró víz alatt, eszembe jut a kastély hatalmas prefektusi fürdője, és megállapítom, hogy azért van néhány dolog, ami hiányzik a Roxfortból. De hát annyi baj legyen. Amúgy meg… csak néhány tértágító bűbáj kérdése a dolog. Bár nem hinném, hogy a többiek rajonganának az ötletemért. Végül veszek egy nagy levegőt, és belátom, tényleg ideje elengedni ezt a témát, és különben is, Perselus már biztosan türelmetlenül várja, hogy ő is megfürödhessen, ha már az én hülyeségem miatt ő is átfagyott a kertben. 

Ettől a naptól kezdve, bár Perselus azt állítja, hogy semmilyen szempontból nem vágyik vissza a Roxfortba, úgy érzem, hogy minden tanári indíttatását, amit régebben a diákjain töltött ki, felém fordítja. Én persze egyáltalán nem bánom, csak napról napra érzem fokozódni a maximalizmusát, és a laborban is egyre szigorúbban felügyeli a munkámat. Az elmúlt időszakban sok mindent rám hagyott, de most azonnal kijavít, ha csak a legkisebb hibát is észreveszi a munkámban. Mindemellett pedig folyamatosan inspirál az újításra, a jobbításra. Azon mosolygok, ha ez így megy tovább, mire eljutok a bájitalmesteri vizsgáig, már nem csak egy saját fejlesztésű bájitalom lesz, hanem egy tucat. Sebaj, annál nagyobb eséllyel indulok. 
Az időnk nagy részét tanulással töltjük, esténként is a könyv felett beszélgetünk. Néha szóba kerül a közelgő vizsgám is, de még annyira nem pánikolok tőle. Alstontól is gyakran kapok elismerést, ami egy kicsit erősíti az önbizalmamat. Elvégre Perselus nem az a dicsérgetős fajta, neki inkább a szemében látom néha az elismerést, mikor egy nehéz bájitalt egyedül elkészítek. 
Alston már csak ritkán szánja rá magát, hogy hosszabb időre beköltözzön a laborba, és mi is igyekszünk tehermentesíteni a nehezebb munkák alól. Az üzletet teljes egészében átvesszük, Alston és a vevők teljes megelégedésére. Úgy tűnik, valóban magunkra találunk a kastélyon kívül is, és ez mindannyiunkat elégedettséggel tölt el.