Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

27 / 2

- Miről szeretnél beszélni?
- Nagyon… sokkolt… Alston döntése – sandítok rá.
- Nem hinném, hogy ez a megfelelő szó, de tulajdonképpen igen – tűnődik el. – Mindig közel álltunk egymáshoz, de… ez itt egy élet munkája – néz a házra. – Nem tudom, mivel érdemeltem ki. Soha nem tettem semmit…
- Perselus… ez nem így működik! – szorítom meg a karját finoman. – Ezt már akkor mondtam neked, mikor legelőször beszéltél nekem róla. És Alston tényleg fiaként szeret téged. 
- De akkor… akkor még nem az az ember voltam, aki most vagyok. Ezt neki is látnia kellett volna!
- De ő tudta, hogy szakítani fogsz azzal a világgal. 
- Honnan? 
- Érezte. Hitt benned!
- De miért? – néz rám továbbra is értetlenül. – Abban az időben… élveztem, amit csinálok… élveztem a hatalmat… hogy bármit megtehetek… Nem sejthette, hisz még én sem sejtettem, hogy ez változni fog!
- Ő tudta, hogy jó ember vagy. Tudta, hogy nem leszel képes sokáig úgy élni. 
- De honnan?
- Talán a szíve megsúgta neki. 
- Ez… - nem talál szavakat még mindig, így csak megfogom a kezét. 
- Irracionális, tudom. De nem kell mindenre racionális magyarázatot keresni. Hosszú idő telt el, de a sors visszavezetett hozzá. Ez azt jelenti, hogy itt a helyed!
- Igen – bólint rá végül, de ahogy újra a házra téved a tekintete, látom, hogy még mindig képtelen elhinni. Jót mosolygok ezen, aztán már csak a vállára hajtom a fejem, és hagyom, hogy elmerüljön a gondolataiba.

Néhány nappal később csak hajnalban jön fel lefeküdni, gyanítom Alstonnal beszélgették át az éjszakát. Örülök neki, és annak, hogy látom, Perselus napról napra közelebb enged magához mindkettőnket. 
- Minden rendben? – kérdezem tőle, ahogy félálomban hozzá bújok, és ő átkarol. 
- Igen, aludj csak – súgja, mire megnyugodva a vállára hajtom a fejem, és hagyom, hogy magával ragadjon az álom

~~ o ~~

Április közepén egy szombat délelőtt épp egy bonyolult energiapótló főzet készítéséhez készülnénk elő Perselusszal, mikor valaki belép az üzletbe. A labor ajtaját nyitva hagytuk, épp azért, hogy lássuk, ha valaki betér, így kisétálunk. Azonnal felderül az arcom, ahogy meglátom, ki az érkező, és Harry is rám mosolyog, de aztán mindketten kissé aggódva pillantunk Perselusra. Nem is kell csalódnom a várakozásomban, az arca olvashatatlan, bár dühöt nyomokban sem látok rajta, és ez kissé megnyugtat. 
- Nocsak, nocsak… - szólal meg kiszámíthatatlanul. – Csak nem arra vetemedtél, Potter, hogy bájitalt főzz?
- Az ki van zárva – rázza meg a fejét Harry. – Tudod… amíg vannak olyan bájitalmesterek, mint te, jobban teszem, ha nem ártom bele magam ebbe a dologba. A világ jobban jár vele. 
Ledöbbenek a dolgok alakulásán. Nem is feltétlenül azon, hogy tegeződnek, inkább a hangnemen, ami bár ugyanolyan csipkelődő, mint régen, mégis, valahogy más. 
- A talpnyalás nem áll jól neked, Potter – villan meg Perselus szeme.
- Nem hát – bólint rá Harry. – Nem is azért jöttem, elhiheted. Csak… roxmorts-i hétvége van, és meglógtam a faluból, hogy meglátogassam Hermionét. 
Perselus rám pillant, aztán látványosan bosszúsra véve a figurát, besétál a laborba.
- Most kiakadt?
- Dehogy… csak határidős munkánk van, és most játssza a mártírt, hogy egyedül kell megcsinálnia – nevetem el magam. – Ne aggódj emiatt – nyugtatom meg, majd odalépek hozzá, és üdvözlésképpen megölelem. – De jó, hogy látlak.
- Én is örülök – vigyorog, miközben körülnéz. – Kellemes ez a hely.
- Igen, én is szeretem – bólintok rá. – De mesélj, mi újság a suliban?
- Minden változatlan – vonja meg a vállát. – A Roxfortban soha nem történik semmi, te is tudod.
- Csak velünk történt mindig valami – nevetem el magam. 
- Igen, de már ez sem a régi. De… jól hallottam, hogy vizsgázol velünk? Tényleg igaz? – néz rám.
- Igen, Alston valahogy elérte, hogy öt tárgyból letehessem a ravaszt. De te ezt honnan tudod?
- A Roxfortban nincsenek titkok, soha nem is voltak – nevet. – Szóval, akkor látjuk egymást a vizsgákon.
- Persze. És mondd csak… hogy állsz a bájitaltannal? – ugratom.
- Hát, ha kapok egy elfogadhatót, már elégedett leszek magammal – sóhajt. – Hiányzik a korrepetálásod. Próbálkozom egyedül is, de legtöbbször csak E-t kapok az órai munkámra.
- Neked annál jobb kell, ha az aurorképzőbe akarsz menni.
- Igen, még ez a terv. Részemről legalábbis. 
- Harry, én… annyira sajnálom… tudom, hogy régen úgy terveztük, hogy mindhárman aurorok leszünk, de…
- Semmi baj – rázza meg a fejét. – Azóta máshogy alakult az életed. Én is csak azért… mert semmi máshoz nem értek – sandít rám. – Mert semmi másban nem vagyok jó. 
- Nem, nem csak azért. De ne szomorodjunk el! Annyira jó, hogy eljöttél! De… nem fogsz lebukni, ugye? Más sem hiányzik, mint hogy téged is kirúgjanak.
- Nem, a Szellemszállásról jöttem. És te? Te hogy állsz a tanulással?
- Átnéztük az SVK-t, az átváltoztatástant és a rúnaismeretet. A jövő hét még gyógynövénytan, aztán már csak a bájitaltannal akarok foglalkozni. Az a legfontosabb, a többi csak a bónusz. 
- Fene a gusztusodat – vigyorog Harry. – És… veletek… minden oké?
- Igen – tűnik fel egy álmodozó mosoly az arcomon, mire megforgatja a szemét. 
- Mesélj!
- Mesélek, Harry, de ez hétpecsétes titok, rendben?
- Persze – bólint rá, mire belekezdek. Elmesélek neki mindent, az elejétől kezdve. Onnan, hogy McGalagony ránk törte az ajtót karácsony előtt, még azt is, hogy osztottam ki, és hagytuk faképnél. Harry kicsit méltatlankodik, szerinte ezzel a kifakadással igazán várhattam volna év végéig, de végül megérti. Elmesélem neki, hogy menekültünk ide, Alstonhoz, és hogy futottunk be villámgyors karriert az üzletben, aminek máris sikerült némileg fellendíteni a forgalmát. Harry néhol hitetlen fejcsóválással, de azért mosolyogva hallgatja a történetet. Végül megérti ő is, hogy nem csináltam olyan rossz vásárt ezzel a hirtelen változással.