Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

36. Fejezet

- Megyek, nyitom – állok fel gyorsan, és eliszkolok. Érzem a két férfi pillantását a hátamban, míg ki nem lépek a folyosóra, de próbálom nem komolyan venni. 

Odakint az ajtó előtt az egész csapat ácsorog. Valahogy tudat alatt sejtettem, hogy egyszerre fognak érkezni, hisz Harryn kívül mindenki egy frászban lehet ettől a meghívástól. Ahogy rájuk nézek, ez a sejtésem igazolást nyer. Neville szinte reszket, és bár Luna mindig ábrándozó pillantásából nehéz bármit is kiolvasni, ezúttal látom, hogy kicsit ideges. Ginny elemi erővel kapaszkodik Harry kezébe, még akkor is, ha ezt a háta mögé próbálja rejteni. 

- Sziasztok! – mosolygok rájuk, és szélesebbre nyitom az ajtót. – Gyertek beljebb! – invitálom őket. Harry udvariasan előre engedné a lányokat, de mivel senki nem mozdul, csak egy mosollyal megcsóválja a fejét, és belép. Erre már a többiek is kénytelenek követni.
- Szia, Hermione! – ölel meg Harry. – Boldog karácsonyt!
- Neked is – vigyorgok rá. – És nektek is – mosolygok a többiekre, és mindenkinek jut egy ölelés, majd megszabadulnak a jó meleg talárjaiktól. – Gyertek beljebb! A többiek már türelmetlenül várnak benneteket. 
- Aha – sandít rám Harry elfojtva egy vigyort. – Hogy van Mr. Coward? 
- Kérdezd meg tőle – vigyorgok rá, és bevezetem őket a nappaliba. Alston a kedvenc foteljében ül, Perselus a kandalló oldalának támaszkodik, és még én sem tudok olvasni az arckifejezéséből. 

- Á, Mr. Potter – mosolyodik el Alston, és lassan feláll, kezet nyújt Harrynek. – Hogy van? 
- Igazán remekül – bólint rá Harry. – És ön?
- Fárasztó már egy ilyen öregembernek ez a karácsonyi készülődés.
- Igen, elhiszem – bólint rá Harry. – Megengedi, hogy bemutassam a többieket? 
- Természetesen. 
- Ő Ginny Weasley – nyújtja a barátnője fele a kezét, mire Ginny megfogja. 
- Igen, igen, ezt gondolhattam volna – bólint rá Alston. – Igazán nagyon örvendek, kisasszony – hajt fejet Ginny felé, aztán Harry folytatja. 
- Luna Lovegood. 
- Á igen, a Hírverő társszerkesztője – mosolyog ezúttal Lunára az öreg, és azt hiszem, csak Perselus és én látjuk a mosolya mögött a valódi véleményét. Luna azonban csak úgy ragyog, ahogy rábólint, de mielőtt még belekezdene a kedvenc témái valamelyikébe, Harry továbblép.
- Neville Longbottom. 
- Igazán örülök, hogy megismerhetem, fiatalember – fog kezet Neville-lel Alston. – A bátorsága legendás.
Neville-nek egy pillanatra kigúvad a szeme, majd zavarba jön, és gyorsan lehajtja a fejét. Alston jót mosolyog a reakcióján, aztán vesz egy nagy levegőt, és Perselus felé pillant.

- Ha jól tudom, Perselust mindannyian ismerik – néz végig a társaságon, és vele együtt alig bírunk elfojtani egy mosolyt, ahogy hárman lesápadnak. 
- Jobban is, mint kéne – morogja vigyorogva Harry, aki az egyetlen a társaságban, aki nem vált halálra a név hallatán. 
- Ne szemtelenkedj, Potter, különben még beváltok egy régi ígéretet! – villan rá Perselus fekete szeme.
- Oh, melyik halálos fenyegetésedet a sok közül? – kérdezi egyik szemöldökét felvonva Harry. 
- Sorban mindegyiket – ígéri Perselus. 
- Jól van, ifjúság – szakítja félbe Alston a kialakuló csipkelődést -, akkor irány a vacsora! Granger kisasszonnyal nagyon sokat dolgoztunk rajta, remélem, elnyeri a tetszésüket!
- Gyertek! – javaslom én is, és átsétálunk a konyhába, ahol már szépen meg van terítve a háromszorosára bűvölt asztalnál. 
Mintegy véletlenül úgy ülünk le, hogy Alstonnal közrefogjuk Perselust, biztos, ami biztos. Ő persze érzi mindebben a hátsó szándékot, csak nem teszi szóvá. 
Alston a jelenlegi dolgairól kérdezgeti Harryt, mert ő is látja, hogy a többieket nem tudja még bevonni a beszélgetésbe. Harry mesél neki az aurorképzőről, meg az apró megbízásokról is, amiket már kapott Kingsleytől, miközben lassan enni kezdünk. Neville eleinte gyanakodva fürkészi az előtte gőzölgő levest, de végül, mikor már mindenki jóízűen falatozni kezdett, ő is hozzálát. 

Nem sokkal később Harry a poharáért nyúl, de aztán megakad a keze a mozdulatban, Perselusra sandít, majd vissza a pohárra. 
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan, Potter? – villannak rá a fekete szemek. 
- Mit? - sandít rá Harry, és gyanítom, gyorsan eltünteti a másik kezéből a pálcáját. – Azt, hogy a legelső fenyegetésed valóra váltásával kezded, miszerint egyszer véletlenül megbillen a kezed a tökleves poharam felett, vagy azt, hogy képes lennék kimutatni, ha bármiben mesterkednél?
Perselustól csak egy újabb sanda pillantást kap, és én csak magamban eresztek meg egy fohászt Merlinhez, hogy Perselus ne mesterkedjen semmiben, de Harry közben belekortyol a poharába, én pedig megnyugszom, mert nem történik semmi. 

Hogy a kedélyek megnyugodjanak, ezúttal én kezdem Ginnyt faggatni a suliról meg a féléves vizsgákról. Lassan mesélni is kezd, majd ahogy egy kicsit felenged, lassan Neville-t kezdi ugratni, aki már félig-meddig valami tanárféle Bimba professzor mellett. A srác eleinte nagyon zavarban van, de végül aztán ő is mesél pár szót a munkájáról, így minden veszély nélkül megesszük a vacsoránkat. Csodák csodája még attól sem szakad le a mennyezet, hogy Perselus pár szóban megkérdezi, mi a helyzet a roxforti bájitaltan oktatással. Ginny mond egy nevet, ami nekem semmit sem mond, de Perselus csak elhúzza a száját, így gyanítom egy újabb kókler került McGalagony hálójába. Ginny nem tud bővebbet mondani, mert hetedéven nem vette fel a bájitaltant, és talán nem is merne Perselus előtt rosszat mondani egy tanárra. 

Mikor végzünk Alston egy pálcaintéssel eltünteti a romokat, és egy kancsó gőzölgő, isteni illatú forraltbort varázsol az asztal közepére, és ezzel együtt mindenki kap egy poharat is. 
Közben Neville-t próbálja faggatni, hogy hogyan tervezi a jövőjét, hisz a Roxfortban tulajdonképpen csak egy gyógynövénytan tanárnak van hely, azt pedig nem hinnénk, hogy Neville ki akarja túrni Bimba professzort a helyéről. Neville persze, mint akinek egy gombóc van a torkában, csak dadogni tud, még csak fel sem emeli a pillantását az asztal lapjáról. Perselus merőn figyeli egy ideig, talán azon gondolkodik, amin valamelyik nap én is. Nevezetesen, hogy ha ez a fiú elég bátor volt ahhoz, hogy szembeszálljon Voldemorttal, akkor most hova tette azt a kurázsit? Aztán csak megcsóválja a fejét, és feláll az asztaltól. 
Elkapom a kezét, de ahogy lenéz rám, látom, hogy nem dühös, inkább csak a többieket engedné egy kis levegőhöz jutni, így rámosolygok. 
- Visszajössz majd? – kérdezem reménykedve.
- Lehet – mondja, de nem érzek mögötte ígéretet. Egy sóhajjal elengedem a kezét, ő pedig kisétál. 
A többiek tűnődve, de némileg megkönnyebbülve néznek utána, csak Ginnyn látom, hogy gondolkodik valamin. 
- Hermione – néz rám bizonytalanul. 
- Utánamennél? – mosolygok rá. 
- Öngyilkosság? 
- Nem, nem hinném. Sokkal jobban viseli ezt az egészet, mint vártam. Próbáld csak meg. Mindenesetre, a közelben vagyok, ha kell segítség – bíztatom, mire egy sóhajjal feláll, és kisétál, én pedig látva Harry összeszűkült szemét, elnevetem magam.
- Nem kell aggódnod miatta – próbálom megnyugtatni. 
- Tudom, csak… a régi beidegződések - vonja meg a vállát. 
- Ha valahol, hát Perselus mellett biztonságban van – szögezem le, de ahogy Neville felnyög, megint kitör belőlem a nevetés. – Még mindig így félsz tőle? 
- Hagyd, Hermione – csóválja meg a fejét Harry. – Azért Perselus is tett róla hat éven keresztül, hogy Neville így reagáljon.
- Tu-tudod… Hermi…one – néz rám végül a srác. – Ha valaki… egyszer azt… azt… mondta volna nekem, hogy egyszer… Pi-Pitonnal fogok karácsonyi vacsorázni…
- Hát igen, felettébb abszurd jelent lett volna, hidd el a számára még inkább, mint számodra – értek egyet. - De sok minden változott. Mi, ő, a világ.
- I-igen – bólint rá végül ő is, majd visszatérítjük a beszélgetést a jelenbe, egészen addig, míg egy negyed órával később Ginny vissza nem tért hozzánk.