Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

5 / 2

Másnap még rosszabb hangulatban ébredek, ennyire rosszkedvűen már rég nem mentem bájitaltanra. Leérve a klubhelyiségbe látom, hogy a fiúk is elég morcosak, gondolom, még annyit sem aludtak, mint én. 
Mint három zombi, úgy ballagunk le a pincébe, kis híján el is késünk. Piton már ott van, így le kell rohannunk az utolsó lépcsőn, ha nem akarunk egy újabb letolást. Szerencsére csak egy lesújtó pillantást kapunk, így besorjázunk a terembe, és a fiúk kérés nélkül viszik ki a büntetőfeladatukat Pitonnak. A férfi csak ránéz, és egy pillantással visszaparancsolja őket a helyükre, és belekezd az órába.
Mikor már elénk varázsolta a receptet, és mi munkához láttunk, a szemem sarkából látom, hogy kézbe veszi valamelyik tekercset. Egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy felnézzek rá, de egyrészt tudom, hogy a kíváncsiságom elárulna, másrészt pedig még mindig eléggé mérges vagyok rá, így inkább próbálom figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, ha nem akarok valami szarvashibát elkövetni a bájitalban. 
Óra végén szándékomban áll a fiúkkal együtt kimenekülni a teremből, de ez a tervem dugába dől, mikor látom, hogy kézbe veszi a mintámat tartalmazó üvegcsét, és tűnődve nézegeti. 
- Ms. Granger! - szól utánam, mikor már indulnék kifelé. Csak csüggedten sóhajtok, nézem, ahogy a többiek elszivárognak, csak akkor fordulok vissza. 
- Siet? – kérdezi kiismerhetetlen hangon, még mindig az üvegcsét forgatva az ujjai közt. Nem válaszolok, költőinek tartom a kérdést. Tudja, hogy eddig sem siettem, annyi időm mindig volt, hogy váltsunk pár szót, és azt is tudja, hogy most miért akartam meglépni. 
- Dühös? – kérdezi összehúzott szemmel, mire csak még inkább elkap a harci ideg. Hogy a fenébe ne lennék dühös?
- Válaszoljon, Ms. Granger! – szól rám szigorúan, mikor erre sem reagálok. 
- Igen – nézek fel rá, és tényleg dühös vagyok.
- Miért?
- Mert…
- Milyen griffendéles maga, Granger? – néz rám gúnyosan. 
- Épp elég volt az a tíz pont, amit elvesztettünk – hajtom le a fejem, hogy ne is lássa, hogy villámokat szórnak a szemeim. 
- És gondolja, hogy ha tegnap magát megkíméltem a pontlevonástól, akkor most megtenném? – kérdezi, mire felkapom a fejem, de ilyen könnyen nem adom meg magam. 
- Igazságtalan volt! – nézek végre a szemébe, ami egy pillanatra megrebben a kifakadásomtól, de egyébként nem reagál. – Harry igazat mondott, tényleg nem mi kezdtük! Malfoy volt, aki belénk kötött, de még erre sem reagáltunk volna… ott akartuk hagyni őket, de… 
- De? 
- Harry csak… csak miattam és Ron miatt… Malfoy megint… sárvérűnek nevezett… és Ront is… megbántotta. Harry csak minket akart megvédeni! Malfoy tudja, hogy Harrynek ez a gyenge pontja. A barátai. 
- És nem tanítaná meg végre Potternek… mondjuk az őrölt borostyán és az aprított sárkánypikkely között azt, hogy ha az ellenség kiismeri egy gyenge pontját, akkor azon ideje változtatni? – kérdezi számonkérőn. Mintha bizony én tehetnék róla, hogy Malfoynak sikerült kibillentenie Harryt a nyugalmából. 
- Akkor sem hagyná, hogy bántsák a barátait – nézek rá dacosan. 
- Eljön majd az idő, mikor a bántásról más fogalmaik lesznek – vág vissza, és tudom, hogy igaza van, de jelen helyzetben ez túlságosan nem érdekel. 
- Akkor sem volt fair! – nézek rá dühösen, mire már ő is kezd ideges lenni. 
- Az élet általában nem fair, Ms. Granger, szokja meg! És most menjen, mert elkésik az órájáról!

Csak dühösen felkapom a könyveim, és az ajtó fele indulok, de még ilyen hangulatban is utánam szól, ahogy szokott. 
- Ms. Granger!
Bosszúsan állok meg, és visszasandítok rá. 
- Honnan a pokolból szedte, hogy a porrá őrölt holdkő megvédi a sűrűbb bájitalokat a károsodástól? – kérdez rá az egyik hibára, amit direkt tettünk Harry dolgozatába. 
- Tessék? – nézek rá adva az ártatlant, de rezzenéstelenül várja a válaszomat, mire zavarba jövök. – Én nem… - kezdek dadogni, mire megvillan a szemében egy „ne merészeljen hazudni” című szikra, és én sóhajtva megadom magam. – Olvastam valahol – hajtom le a fejem. 
- Azt a könyvet hajítsa el jó messzire – mondja, és fejcsóválva a kezébe veszi valamelyik fiú papírját, és pedig a kilincsért nyúlok, mire megint utánam szól. 
- Ms. Granger! Amit mondtam, komolyan gondoltam… most figyelmeztetem utoljára. Ha még egyszer ellenszegül az utasításomnak, végeztünk! 
Fenébe… gondolom magamban. Honnan jött rá, hogy a kérése ellenére én írtam meg a fiúk háziját? Igyekeztem rájuk jellemző módon fogalmazni, és jó néhány sületlenséget is beleírni. Mégis lebuktam. De ezek szerint kapok még egy esélyt. Egy utolsó utánit. Élni kéne vele. 
- Megértettem, professzor úr! – bólintok rá, és ő tudja, hogy komolyan gondolom. Még ő is bólint, majd visszatér a kezében tartott papírhoz, én pedig végre kijutok a teremből.