Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

6 / 2

Elmerülök a gondolataimban, végül kis híján elalszom a kényelmetlen széken ülve, mikor arra riadok, hogy kinyílik az ajtó. 
Piton sincs túl jó állapotban, gyanítom, túl van néhány tiltott átkon, de legalább a saját lábán tántorog be a szobába, de az idős férfi, akit maga előtt lebegtet, eszméletlen. Egy pillanatra bepánikolnék, de aztán észbe kapok, hogy az én hisztimre van a legkevésbé szüksége, így felmérem, hogy mit tehetnék. Szinte ugyanabban a pillanatban küldünk egy nagyító bűbájt a szoba egyetlen foteljére, így hirtelen egyszemélyes ülőalkalmatosságból franciaágy méretűvé válik, kitöltve a labor teljes hátsó részét, és Piton ráfekteti az áldozatot, fel sem néz, miközben néhány ellenőrző bűbájt küld rá, és megkérdezi. 
- Megcsinálta?
- Igen, professzor úr – bólintok rá, mire csak egy pillantással szemügyre veszi a két üstöt, majd a szekrényéhez lép, kivesz két kis pohárkát, és mindegyik üstből merít bele, majd visszalép a férfihoz. Először az átok elleni szérumot tölti a szájába, majd miután várt néhány percet, elvégez még néhány bűbájt, aztán megitatja vele a másikat. 
- Segíthetek még valamit, professzor úr? – lépek közelebb félénken. 
Ahogy rám néz, látom a szemén, hogy most szívesen elküldene a fenébe, de aztán meggondolja magát. 
- Maradjon mellette! – adja ki az utasítást. – Nekem most Dumbledore-hoz kell mennem. Ha nem jövök vissza, minden fél órában itasson meg vele egy-egy adagot, míg magához nem tér – mondja, majd feláll, és az ajtó fele indul. Ösztönösen lépek közelebb hozzá.
- De a professzor úr is megsérült – tiltakozom, ahogy meglátom a fekete talárján alig kivehető vérfoltot a jobb oldalán. 
- Ezzel most nem érek rá foglalkozni, Ms. Granger – rázza meg a fejét. Ösztönösen nyúlnék a pálcámért, hisz bár nem vagyok gyógyító, de egy vérző sebet össze tudnék forrasztani. A nyáron eleget gyakoroltam, mikor valamelyik lökött fiút megharapták a kerti manók. De ő most egy szemvillanással megállít, és én azonnal visszakozom. Ha nem ér rá, hát nem ér rá, lelke rajta. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy vajon neki is ilyen érzés volt-e, mikor bizalmatlanul fogadtam el a teáját, de a hangja visszaránt a jelenbe. – Figyeljen rá – pillant az ágyon még mindig eszméletlenül fekvő férfira, majd elsiet. 

Az ágy mellé húzom a székemet, amin korábban ültem, és letelepszem. Eltűnődöm, vajon ki lehet ez az ember, és mitől lehet ilyen rossz állapotban. Az első kérdésre nem tudok választ találni, hisz sosem láttam, sem élőben, sem esetleg valamelyik könyvben vagy újságban. A második kérdés azonban nyilvánvaló. Alaposan megkínozták, talán még tiltott átkokat is kaphatott. Piton azt mondja, figyeljek rá… hát, köszönöm szépen… mintha bármit is tehetnék, ha esetleg hirtelen rosszabbodna az állapota. A végén még az én fejemet szedi le, ha valami baj történik vele.
Ahogy letelik a fél óra, újabb adagot töltök a szájába mindkét bájitalból, de ez is kevés ahhoz, hogy felébredjen, így visszatelepszem mellé, és türelmesen várok tovább. 

Még két adag bájitalt itatok meg az eszméletlen férfival, mire Piton belép a szobába. Most sincs jobb állapotban, valószínűleg úgy hiányzott neki ez a megbeszélés az igazgatóval, mint púp a hátára. Rám csak egy pillantást pazarol, és máris ellenőrzi a beteg állapotát.
- Mi történt vele, professzor úr? – kérdezem bátortalanul. 
- Crutiatusszal kínozták – sandít rám. – A Nagyúr meg akart tudni tőle valamit, de mivel nem tört meg, bedobták egy cellába, hogy holnap majd folytassák a vallatását… hogy holnap is eszméletlenre kínozzák. Feketeháncs-főzetet adtam neki… azt kellett hinniük, hogy halott. 
- De – vágok közbe riadtan - az a főzet nem biztonságos… nagyon labilis… - sápadok le. 
A feketeháncs-főzetnek nagyon sötét híre van. Arra használják, hogy valakinek végletekig lelassítsák a szívverését, így a tudatlan megfigyelő számára halottnak tűnhet. Ugyanakkor nagyon könnyű vele átesni a ló túlsó oldalára, és az áldozat könnyen belehalhat. Piton azonban csak egy mardekáros pillantást vet rám. Először azt hiszem, csak annyi van benne, hogy ne merészeljem kétségbe vonni a bájitalmesteri képességeit, de aztán megértem.
- Azt is továbbfejlesztette… - mondom mintegy saját magamnak, mire ő visszafordul a beteghez, és néhány percig csendben figyeli, csak akkor néz rám újra. 
- Tudja, ki ez a férfi? – kérdezi.
- Nem, professzor úr – rázom meg a fejem. 
- Nyomatékosan megkérem, Ms. Granger… hogy ez alkalommal álljon ellen a híres kíváncsiságának, és ne kezdjen nyomozni utána! – mondja szigorúan. – Ha felhívja rá a figyelmet… ha csak megsejtik, hogy életben van… azzal nagyon sokat veszíthetünk.
- Megértettem professzor úr – bólintok rá, majd eltűnődöm. – Szóval ezért ide hozta, és nem Madam Pomfrey-hoz. 
- Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb – mondja, majd tűnődve rám néz, és tudom, megfordul a fejében, hogy exmemoriam átkot küldjön rám, de végül csak megrázza a fejét. – Menjen aludni, Ms. Granger! Most már itt leszek mellette. 
- De a professzor úr sebe… 
Egy pillanatra düh villan a szemében, de aztán csak fáradtan sóhajt. 
- Képes vagyok ellátni, Ms. Granger! Menjen! Még van néhány órája pihenni. 
- Megyek. Jó éjt, professzor úr! – indulok el az ajtó fele, és kíváncsian várom, hogy most is utánam szól-e. Hát persze. 
- Ms. Granger! – fáradtan cseng a hangja, és én is hasonlóan fáradtan fordulok vissza, pedig töredékén sem mentem át annak, amin ő. – Holnap lehetőleg ne kísértse a sorsot, rendben?
- Megígérem, professzor úr! – bólintok rá, mivel tudom, ő úgy fog reggel bejönni, megtartani az óráit, hogy egy másodpercet sem fog aludni, így elég ingerlékeny lesz. Már majdnem kilépek már, mikor visszanézek rá. – Én… nem fogom elmondani senkinek… 
- Ebben a háborúban – tűnődik el, de amúgy meg sem rezdül -, nincs szükség… szándékra… nincs szükség… szavakra. Most menjen! – mondja szigorúan, és ez már parancs, ez ellen nem tehetek semmit, így kilépek a laborból. 
Visszabotorkálok a griffendél toronyba, és úgy ahogy vagyok, ruhástól belezuhanok az ágyba, és egy percen belül el is alszom.