Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

30 / 2

Óvatosan nyitok be a szobánkba, és nem is csalódok a várakozásaimban. Perselus az ágy szélén ül, a testtartása meglehetősen feszült. Odasétálok hozzá, leülök mellé, és vigyázva megfogom a kezét. 
- Elmeséled? – kérdezem, de csak megrázza a fejét. Látom, hogy nem tudnám szóra bírni, így csak átkarolom a vállát, és néhány percre csend borul ránk. 
- Alston azt mondja, hogy kiskorában sok időt töltöttél Dracóval – sandítok rá, hogy ezzel talán kizökkentem a búskomorságból. Vesz egy nagy levegőt, aztán mesélni kezd. 
- Tudod, az apjának mindig volt sokkal fontosabb dolga… fontosabb volt neki az üzlet, a pénze, a hírneve… Ha Draco beteg volt, én vittem neki bájitalt, én virrasztottam az ágyánál reggelig. Tőlem tanult írni-olvasni… tőlem tanulta az első bűbájait. Nekem mondta el, ha rosszat álmodott, vagy félt a sötétben, mert az apja kinevette és kigúnyolta… 
- És mitől változott ez meg? – faggattam óvatosan, mikor elhallgatott.
- Nem sokkal a kilencedik születésnapja után az apja rádöbbent, hogy Draco nem érez iránta semmit. Se szeretetet, se ragaszkodást, még tiszteletet is alig. Csak azért engedelmeskedik neki, mert én és az anyja azt mondjuk, ezt kell tennie. 
- Erről leginkább ő maga tehetett.
- Igen, de el tudod képzelni Lucius Malfoyt, ahogy beismeri, hogy hibát követett el? A szememre vetette, hogy elveszem tőle a fiát… megtiltotta, hogy a közelébe menjek… attól a naptól kezdve két évig nem láttam Dracót… míg be nem került a Roxfortba. Addigra az apja teljesen átmosta az agyát. Akkor már úgy beszélt, mint ő. Mikor újra a kezem alá került próbáltam jó irányba terelgetni, de hiába. Már nem volt fogékony rá, és minden szünet után rosszabb állapotban került vissza. Amikor pedig elfogadta a feladatot, hogy megöli Dumbledore-t, feladtam a reményt, hogy tehetek valamit a lelkéért. Végig kellett néznem, hogy lecsúszik a lejtőn. 
- Nem tehettél semmit – szorítom meg a kezét. – Nem te voltál az apja… és ő döntött úgy, hogy inkább Luciusra hallgat.

Sóhajt egy nagyot, aztán feláll, és az ablakhoz sétál. 
- Mikor Lucius eltiltott tőle, megfenyegettem. Azt mondtam neki, ha csak egy ujjal is hozzáér, megölöm. Azt hiszem, ezt komolyan vette, talán soha nem érintette meg a fiát. De amit a lelkével tett, az sokkal rosszabb. Draco nem vált volna ilyenné nélküle. 
- Perselus! – szakítom félbe gyengéden, aztán utána megyek. Tudom, hogy most nem lenne jó ötlet megölelni, csak finoman a hátára teszem a kezem. – Nem veheted magadra az egész világ bűneit! Ami történt az nem a te hibád! Nem tehettél semmit, ne akarj még ezért is te bűnhődni. Neked épp elég teher… amit a saját hibáid rónak rád… Ne vegyél a válladra ennél többet! 
- Te is tudod, hogy ez nem tudatos döntés eredménye – sandít rám, mire megcsóválom a fejem. Az jut eszembe, élnem kéne azzal a fegyverrel, amivel általában ő szokott. 
- Milyen mardekáros vagy te? Úgy viselkedsz, mint egy hugrabugos kislány…
Megvillan a szeme, ahogy rám néz, tudom, pontosan tudja, mire játszom, de ezért egy kicsit sikerült elérnem, amit akartam. 
- Talán igazad van – látja be. – De most nagyon bebizonyosodott, hogy Draco már az apja nevelése.
- Nem kell miattam veszekedned vele – hajtom le a fejem.
- Ő már nem az, aki akkor régen volt. Jó ez így – szögezi le, legalább annyira saját magának, mint nekem. 
- Sajnálom – ölelem át végül, de érzem, hogy még nem tud felengedni. Talán még napokig ilyen lesz. Magában keresi a hibát, azon töpreng, mit kellett volna máshogy csinálnia. Valahogy el kell terelnünk a figyelmét. 

- Segítesz nekem holnap? – próbálkozom. – Legalább négy főzet vérképzőt kell csinálnom a Mungónak. 
- Persze – bólint rá. – De most egy kicsit… kimennék a kertbe. 
- Rendben, menj csak – egyezek bele, aztán sóhajtva nézem, ahogy kisétál a szobából. 
Végtelenül dühös vagyok Dracóra. Én megértem, hogy engem utál, tegye. Kerüljük el egymást, aztán kész. De Perselusszal akkor sem szabadna így viselkednie… főleg azok után, hogy mennyi mindent köszönhet neki. De hát valószínűleg igaza van Perselusnak, Draco már nem az, aki tíz évvel ezelőtt volt. Nyoma sincs már annak a kiskölyöknek, aki Lucius Malfoy helyett Perselust érezhette apjának. 
Erről persze más gondolatok is eszembe jutnak. Elképzelem Perselust, amint egy beteg kisgyerek ágya mellett virraszt, vagy éppen tanítgatja valamire. A kép mosolyt csal az arcomra, de végül elhessegetem a gondolatot. Merlin… ha tudná, hogy egyáltalán ilyesmi megfordul a fejemben, tuti, kiakadna.