Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

10 / 2

Elhallgat egy kis időre, és én nem sürgetem. Tudom, hogy kemény emlékek ezek neki, és bár nem értem, egyáltalán nem értem, miért döntött úgy, hogy megosztja velem, a bizalma elmondhatatlanul jólesik. Ezzel mintha megmutatná egy olyan arcát, amit senki nem ismer. És be kell valljam, ezáltal még jobban megkedvelem, pedig az elmúlt hónapok során mindvégig úgy éreztem, hogy napról napra közelebb kerülünk egymáshoz. Ő olyan közel engedett magához, mint régóta senkit, és ő is napról napra fontosabb lett nekem, egészen addig, hogy minden gondolatomat ő töltötte ki. Végül még az is eszembe jut, hogy ő is minden alkalommal utánam szólt, akárhányszor kifele indultam a teremből. Úgy látszik, ezt is megtanulta a mesterétől. Mikor már nagyon hosszúra nyúlt a csend, félénken ránézek. 
- Mit mondott a mestere? Ő lett a mestere, ugye?
- Igen – ismeri be szinte alig hallhatóan, de aztán vesz egy nagy levegőt, és megpróbálja összeszedni magát. – Megkérdezte… miért kell mindig mérget főznöm… Rájött, pusztán azokból a dolgokból, amiket nála vásároltam. 
- És elmondta neki? – kérdezem csodálkozva. 
- Erre nincsenek szavak – néz rám egy pillanatra, de aztán visszafordult az üsthöz. – Csak felhúztam az ingemet, és megmutattam neki a Sötét jegyet a karomon. 
- És… mit mondott? 
- Gondolja, hogy megvártam, Ms. Granger? – válik egy pillanatra ingerültté a hangja, de aztán vesz egy nagy levegőt, és lassan lecsillapodik. - Elmenekültem… talán… talán, ha én is griffendéles lettem volna, lett volna bátorságom megvárni – csíp rajtam egy kicsit, de tudom, csak azért, hogy ezzel elmeneküljön a saját érzései elől. Közben egy újabb hozzávaló előkészítésébe kezdek, ő pedig tűnődve figyeli, ahogy dolgozom. Nem tudom, hogy szimplán kedvét leli-e a látványban, vagy megint elmerült a múltban, de gyanítom, mindkettő igaz. 

- Hónapokig képtelen voltam visszamenni hozzá… pedig abban az időben büszke voltam… erre… - mutatja felém a karját, amit bár most fed a fekete ing, de tudom, hogy mióta Voldemort visszatért, újra sötéten, élesen kirajzolódik rajta a Jegy. – Olyan átkozottul büszke voltam rá… kiválasztottnak éreztem magam… mégis… előtte szégyelltem – ismeri be, és a hangja újra elhalkul, és inkább szemügyre veszi, amit csinálok. – Azt még aprítsa egy kicsit! – szól rám, mikor félreteszem az egyik gyökeret.
- De a recept… - próbálok ellenkezni.
- Tudja, mi az a feltétlen engedelmesség, Ms. Granger? – néz rám szigorúan, mire visszahúzom magam elé a vágódeszkát, aztán várakozón nézek rá, jelezve, hogy én aprítok, ha folytatja a történetet. 

- Az első napokban vártam, hogy megjelennek nálam az aurorok, és visznek Azkabanba… fel voltam készülve mindenre… de nem történt semmi. Nem értettem, miért – sóhajt fejcsóválva, mint aki a mai napig sem értette meg, miért nem dobta fel a mestere. - Sokat tűnődtem rajta, miért nem árult el. Aztán egy idő után kénytelen voltam belátni, hogy esélyem sincs máshol olyan minőségű árut találni… ha jó munkát akarok végezni, vissza kell térnem, lesz, ami lesz. Végül összeszedtem magam, és újra elmentem hozzá. 
- Nagyon dühös volt?
- Soha… nem láttam őt dühösnek – rázza meg a fejét. – És különben is… akkor… képtelen voltam… ránézni. Nem tudtam a szemébe nézni. Csak némán összeszedtem mindent, amire szükségem volt, fizettem, és már csak minél előbb ki akartam jutni, mikor megállított… odajött hozzám… azt mondta… a tetteimért, a döntéseimért… csak saját magam előtt kell elszámolnom… és azt, hogy… hogy ő tudja, hogy a végén helyes döntést fogok hozni.
- Bízott magában – mosolyodom el halványan. Csalhatatlanul érzem azt, hogy most is szüksége lenne egy ilyen emberre. Aki bízik benne, és akiben ő is megbízhat. És valahogy… szeretném, ha én lehetnék az az ember. 
- Sosem tettem ezért semmit – sóhajt. – Sosem szolgáltam rá a bizalmára. 
- Ez nem így működik – rázom meg a fejem, és odaadom neki az üvegcsét, amiben a teliholdkor gyűjtött harmat van, és ő pontosan tíz cseppet tesz az üstbe. 
- Lehet – mondja végül tűnődve, aztán vesz egy nagy levegőt, és hajszálnyival könnyedebb hangon folytatja. – Lassan megnyugodtam, és újra mindennapos vendég lettem nála. Rengeteget beszélgettünk, és rengeteget dolgoztunk együtt. Végül még a kutatásaiba is bevont. Többet tanultam tőle egy év alatt, mint a Roxfortban töltött hét év alatt. És… ő sosem kérdezett semmit, még akkor sem, mikor az újságok már tele voltak a rémtetteinkkel… sosem kérdezett a háborúról, se Voldemortról… és arról sem, hogy miért csinálom… - hallgat el egy sóhajjal.
- Ő nem… ő nem a halálfalót látta a professzor úrban… 
- Ezzel a meglátással mindig is egyedül volt - fordul egészen az üsthöz, hogy szinte hátat fordít nekem. 
- Ez nem igaz – próbálom megcáfolni, de meg sem rezdül. 

- Eljött a tárgyalásomra, tudja? – kérdezi, de még mindig nem néz rám. – Mikor felmentettek, odajött hozzám. Azt mondta, végre meghoztam a jó döntést… de nem tudtunk többet beszélni, mert Dumbledore elhozott onnan…
Egy pillanatra megfordul, belenéz a receptbe, majd feláll, és az ablakhoz sétál. Majd megszakad érte a szívem. Én is ellenőrzöm a receptet, de úgy tűnik, most van egy fél óra, mikor nem igazán kell vele csinálni semmit, így utána megyek. 
- Sosem érdemeltem meg a bizalmát – folytatja halkan. – Sem a támogatását. Ő mégis mellettem volt. Ő olyan volt nekem… 
- Mintha az apja lett volna – fejezem be helyette a mondatot. 
- Én nem igazán tudom, hogy az milyen érzés, Ms. Granger – hárítja el a feltéttelezést. – Sosem volt lehetőségem megtapasztalni.
- Pontosan ilyen – lépek közelebb hozzá. – Találkoztak azóta? 
- Egyszer. De csak pár szót volt lehetőségünk váltani – fordul egészen az ablak felé. – És megint… megint csak csalódást okoztam neki. 
Odakint korom sötét van, így csak a saját tükörképét láthatja az üvegben, mégis inkább farkasszemet néz önmagával, de nem néz rám. 
- Meg kellene látogatnia – javaslom, mert tudom, hogy jót tenne a lelkének egy beszélgetés a mesterével. Egy olyan emberrel, aki mindig, minden bűnét szívből megbocsátotta. 
- Nem keverhetem bajba – tiltakozik, ahogy azt tulajdonképpen vártam is. – Régen is mindig próbáltam távol tartani ettől az egész tébolytól. Most pedig már… nagyon öreg… nem hinném, hogy meg tudná védeni magát. Mindig nem tudnék rá vigyázni. 
- Ez csak kifogás – lépek oda mellé, és az ablak másik oldalán a falhoz támaszkodom. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy a kétablaknyi távolság, ami a főhadiszálláson köztünk volt, ennyire lecsökkent, hogy a vállunk szinte összeér, de aztán visszatér hozzá a figyelmem. 
- Nem, ez most nem – rázza meg a fejét, és rám néz. Ezúttal tényleg őszintének látom. – Vannak emberek, akiket meg kell védenem – teszi még hozzá, és inkább érzem, mint látom, hogy visszamenne az üsthöz, hogy megszabaduljon tőlem, de most én szólok utána.