Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

39 / 3

- Alston, addig megmutathatom anyának az üzletet?
- Hogyne, Hermione – mosolyodik el. – És mire visszajönnek, készítek egy újabb finom teát. 
- Rendben – mosolygok rá, és kivezetem anyámat a boltba. 
- Szóval itt dolgoztok? – néz körül kíváncsian. 
- Igen. Itt és a laborban – intek a fejemmel az ajtó felé.
- És jól megy az üzlet? – veszi szemügyre homlokráncolva egyik-másik portékát.
- Hát, nem panaszkodunk – vonok vállat. – Árulunk néhány nagyon ritka és különleges dolgot, amiért még messzi földről is jönnek hozzánk varázslók. És persze a Mungónak is rendszeresen szállítunk.
- A kinek? – néz rám értetlenül. 
- Jaj, bocs… ez… egy kórház… Londonban. Varázslókórház.
- Értem – bólint rá, és látom a szemében az elismerést, így mesélek még néhány dolgot neki az üzletről, a bájitalokról, és megemlítem a közelgő vizsgámat is. 

Látom rajta, hogy örül neki, hogy ilyen szépen helyt állok az életben, bár a témával sok mindent nem tud kezdeni, és egy idő után azt látom, hogy visszakanyarodnak a gondolatai a benti dolgok fele. Ekkor behívom a laborba, és letelepszünk két székre. 
- Elmondod, mit gondolsz? – nézek rá óvatosan. 
- Lehetek őszinte, Hermione? 
- Természetesen – bólintok rá. 
- Perselus egy kicsit… nem is tudom… 
- Félelmetes? – nevetem el magam. – Ez csak a fekete cucca miatt van. Meg a fekete szeme miatt.
- Talán – csóválja meg a fejét. – De…
- Meg kell találni vele a közös hangot. Tudod, ő nem szereti a felesleges fecsegést, és elég nehezen nyílik meg idegenek felé. Nekem is elég sok idő kellet, míg megbízott bennem. És persze nyomja a vállát mindaz, amit a két háború alatt átélt.
- Kettő? – kapja fel a fejét anyám. 
- Az első még abban az időben volt, amikor én születtem – nyugtatom meg. – De Perselus már akkor keményen harcolt a varázsvilágért, ahogy most is. Látott szörnyű dolgokat… amiket senkinek nem lett volna szabad. Ez nem múlik el nyomtalanul. 
- Gondolom. Akkor ezért olyan komoly mindig. 
- Igen, bár… ő alapjáraton is elég komoly. A tanári munkája is megkövetelte, és persze a bájitalok mellett sem lehet bohóckodni. Nem is tudom őt másnak elképzelni, mint amilyen. Ilyennek szeretem.
- Igen, ezt látom – mosolyog rám anyám. – És látom, hogy ő is szeret téged. És… van benne segítőkészség és… kedvesség.
- Igen, csak elég jól palástolja – nevetem el magam megint. – Sokan nem is látják meg. Örülök, hogy te igen.
- Tudod… alaposan megnéztem magamnak, mert… első pillantásra nem volt túl… megnyerő…
- Én figyelmeztettelek – sütöm le a szemem.
- Tudom. De aztán… ahogy láttam többször is összevillanni a szemeteket… az sokat elárult. 
- Örülök. Tudod… Perselus jó ember. Egy olyan ember, aki mélyen tud szeretni, még akkor is, ha ez kifele nem annyira látszik. De majd… idővel talán megismeritek. És most… nézzük meg, apa mekkora bombát robbantott – kuncogok, és lassan visszasétálunk a házba. 

Mire beérünk, a férfiak már mind a hárman a nappaliban beszélgetnek. Alston viszi a szót, mint mindig. Ő is éppen az üzletről beszél, arról, hogy milyen büszke a kedvenc tanítványára, Perselusra, és persze rám is, aki az ő tanítványa vagyok. Egy halvány mosollyal állok meg az ajtóban, és tréfásan megfenyegetem. 
- Alston, a végén még elbízom magam, ami nem biztos, hogy jó így a vizsgák előtt!
- Szemernyit sem aggódom a vizsgái miatt, kisasszony, és merem állítani, hogy Perselus sem – sandít rá. 
- Azért csak ne bízd el magad! – villan rám Perselus szeme. 
- Nem fogom – biztosítom, majd letelepszem mellé. Próbálok ráérezni a hangulatára, hogy apám mennyire borította ki, de igazából semmi jelét nem látom, hogy különösebben zaklatott lenne, így inkább Alston fecsegésére figyelek. 

A varászvilágról mesélünk a szüleimnek, akik szájtátva, itt-ott irigykedve hallgatják. Néha érintőlegesen súroljuk a háború témát, de nem merülünk bele túlságosan. Egyikünk sem akarja elrontani a hangulatot. Mikor rákérdeznek a sulira, kénytelen vagyok bevallani, hogy sikerült kirúgatni magamat, és úgy mellékesen Perselust is, és csak Alston jelentős közben járásával sikerült letennem a vizsgáimat. Ezen persze szörnyülködnek egy kicsit, de mikor látják, hogy egyikünk sem vette a szívére a gyors és viharos távozásunkat a Roxfortból, végül e felett is napirendre térnek.