Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

1 / 2

Kis időre eltöprengek, hogy mennyire gondolja ezt komolyan, de ő talán hosszúnak ítéli ezt az időt, mert bosszúsan megrázva a fejét becsörtet a szalonba. Néhány másodpercig még értetlenül nézek utána, de aztán veszek egy nagy levegőt, és visszasétálok a korábbi helyemre. A teám maradéka már rég kihűlt, így dobok rá egy melegítő bűbájt. Nem tudom biztosan, de mintha egy elismerő villanást láttam volna a szemében, miközben a pillantását le nem vette volna az esőről, amiért ezt így pálca nélkül, nonverbálisan meg tudtam csinálni. Egy pillanatra frászt kapok, hisz kiskorú varázsló nem varázsolhat a Roxforton kívül, de Piton meg sem rezdül, a minisztérium pedig képtelen megállapítani, hogy én voltam, hisz Piton itt áll mellettem másfél méterre. Arról nem is beszélve, hogy a főhadiszálláson annyi védelmi bűbáj van, hogy valószínűleg észre sem veszik. Végül gondolatban vállat vonok, és visszafordulok az ablak felé.
Egy jó fél órát ácsorgunk így egymás mellett, míg egy újabb hatalmas égzengés rázza meg a házat. Kis híján eldobom a bögrémet, pedig számítottam rá, a villám elég közel szakította fel az éjszaka sötét függönyét. 
Piton rám néz, és egy kis, gúnyos szikrát látok villanni a szemében. 
- Fél?
- Szánalmas, igaz? – kérdezek vissza cinikusan, miközben tudom, mit gondol rólam. A bátor griffendéles megijed egy kis esőtől. És még ez akar szembeszállni Voldemorttal? Akar a fene. De van más választásom, mint, hogy segítek Harrynek, amiben csak tudok?
- Mindannyian félünk valamitől – von vállat végül, és visszafordul az ablak fele. Nem tudom hova tenni ezt a tőle szokatlanul normális választ, így zavaromban inkább belekortyolok a teámba, ami időközben megint kihűlt. Elhúzom a számat, és visszateszem a párkányra. 
Pár percig még ácsorogok ott, de a vihar helyett a szemem sarkából már Pitont vizslatom. Ő viszont úgy áll ott, mint egy rendíthetetlen kőszobor, dacolva a viharral. Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, így végül halkan jó éjt kívánok neki, és felmegyek a szobámba. 

Egy kis ideig úgy tűnik, távolodni kezd a vihar, így visszabújok az ágyamba, és a távoli morajlást hallgatva Pitonon gondolkodom, meg azon, amit mondott. Mindannyian félünk valamitől… Talán még ő is? Ezt nehéz lenne elhinnem. Sok mindent gondoltam már róla, főleg sok rosszat… na jó, közel sem annyit, mint a többiek… Tényleg. Sokszor csak megforgattam a szemem, mikor a többiek szidták, és inkább nem mondtam semmit. Mikor pedig tanárként szidták, sokszor kedvem lett volna kiállni mellette, hisz tudtam, a mi érdekünk, hogy olyan szigorú legyen, ha nem akarja, hogy felrobbantsuk a pincét és egymást. Persze nem tettem meg, hisz tudom, egyedül maradtam volna a véleményemmel. De azt, hogy félne valamitől is, azt soha nem feltételeztem. Ez valahogy… emberi érzéseket tételez fel róla. Egy kicsit furcsa őt ilyennek látni… el kell mosolyodnom rajta. 

Kis híján elalszom már, mikor a vihar a városhoz közeli hegyekbe ütközve visszafordul. A morajlás, ami már majdnem úgy hallatszott, mintha a föld mélyéről jönne, újra kivehetővé válik. Csak bosszúsan megcsóválom a fejem, felülök az ágyban, és a támlájának támasztom a hátam. Ennyit arról, hogy ezen az éjszakán akár csak egy szemhunyásnyit is aludni fogok, gondoltam magamban. A szobám ablakán lévő súlyos sötétítőfüggönyt már a vihar kezdetén elhúztam, így a villámlásból nem látok semmit, de éppen emiatt minden dörgés váratlanul ér. 

Így váratlanul ér az a minden eddiginél nagyobb égzengés is, amihez tartozó villám talán csak két háznyi távolságban csapott le. Aki megélt már ilyet, tudja, milyen hanghatással bír járni. Úgy ugrok ki az ágyból, hogy nem is vagyok tudatában, mit teszek. Felugrok, aztán kirohanok a folyosóra. Ott aztán meg is torpanok, hisz ugyan hova mehetnék? Pitonhoz? Ha egyáltalán feljött már a szalonból, ha meglátna az ajtaja előtt cidrizni, úgy vágná rám az ajtót, csak úgy csattan. Ácsorgok egy kicsit a folyosón, de a hideg padló szinte marja a lábamat, így a középen futó szőnyegre ugrok, aztán teszek néhány tétova lépést Piton szobája fele, ami alig csak néhány ajtónyira van az enyémtől. Megtorpanok az ajtó előtt, és egy percig fülelek befelé, de semmiféle zaj nem szűrődik ki. Biztos alszik, gondolom magamban. Mégis csak küldött egy hangfogó bűbájt a szobájára, és próbál pihenni. Jó neki. Lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem. Inkább, mint hogy itt állok hajnalban Piton ajtaja előtt reszketve egy jéghideg folyosón. És különben is… nem is tudom, mit várok tőle. Hiányzik nekem néhány durva beszólás a gyerekes félelmeimet illetően? Dehogy hiányzik. Márpedig Piton alapjáraton is elég nyers tud lenni, hát még, ha a legszebb álmából ébresztik. Egy pillanatra felrémlik előttem az a villanásnyi emberi megnyilvánulása, de aztán megcsóválom a fejem. Ő nem ilyen… sosem lesz ilyen, sóhajtok, és visszaindulok a szobámba. 
Már éppen nyúlnék a kilincs után, mikor meghallom a hátam mögött a hangját.

- Mitől ijedt meg, Ms. Granger? – kérdezi, és bár a hangját majdnem elnyomja egy újabb dörgés, azért észreveszem, hogy halk és nyugodt, mint odalent volt egy órával ezelőtt. Ránézek, a lépcső tetején áll, ki tudja már mennyi ideje, és valószínűleg végignézte az előadásomat, amit itt a folyosón produkáltam egy szál pizsamában. Persze ebből semmi nem látszik rajta, a tekintete olvashatatlan, mint mindig.
- Én csak… én… - kezdek dadogni, de persze értelmes válasz nem jut eszembe. Még arra sem, miért akartam hozzá futni, hát még arra, hogy miért gondoltam meg magam. Egy gúnyos kis félmosollyal felvonja a bal szemöldökét a dadogásomra, de csak ennyi a reakció.
- Bejön? – sétál felém, és ahogy mellém ér, fel kell néznem rá, hisz majd egy fejjel magasabb nálam. 

Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy ettől az invitálástól most nagyon meg kéne ijednem, legalábbis látom magam előtt Harry és Ron reakcióját, ahogy a fejükhöz kapnak, hogy önszántamból kettesben maradtam a rettegett bájitaltan tanárral. Ők biztos megkérdőjeleznék az épelméjűségemet. De ők nincsenek itt… nem hallják ezt az átkozott vihart, és nem látják, hogy… hogy Piton egyáltalán nem olyan, mint szokott. Én valahogy semmi ijesztőt nem érzek most a lehetőségben, hogy kettesben maradjak vele. Inkább a megnyugvás, a biztonság ígéretét hordozza.