Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

40 / 2

- Azt hiszem, tényleg nem segít semmi más, csak ha elterelem a figyelmedet – mondja, majd leül mellém, maga fele fordít, és megcsókol. 
- Elég hosszú még a hátralévő idő, hogy végig el tudd terelni a figyelmem – nevetem el magam, ahogy egy pillanatra hagy levegőhöz jutni. 
- Sértő a feltételezése, kisasszony – szűkül össze a szeme. 
- Tényleg? – incselkedek vele. – Bizonyítsa be, professzor úr! – mondom, mire egy ravasz mosoly tűnik fel az arcán.
- Ahogy óhajtja, Ms. Granger! – súgja, és már csókol is újra, és én pillanatok alatt beleszédülök a csókjába. 

Legközelebb estefelé térünk vissza a valóságba, leginkább arra, hogy megéheztünk. Főleg én, aki csak csipegettem az ebédből. Mivel az egész ház csendes, arra jutunk, hogy Alston már vacsorázott, és visszavonult a szobájába. 

- Nyugodtabb vagy, mint délután – méreget Perselus, miután összedobtam egy rántottát, és leültünk enni. 
- Sokat segített, hogy elterelted a figyelmem. 
- Ezek szerint van némi esély arra, hogy valamennyit alszunk az éjjel?
- Hát, ha segítesz – sandítok rá. 
- Nem ébren tartani szeretnélek – szűkül össze a szeme. – Hanem, hogy valamennyit pihenj is a vizsgád előtt. 
- Nem, most én sem arra gondoltam – nevetem el magam kicsit elpirulva. – Csak arra az egyszer már jól bevált összpontosító gyakorlatra – idézek vissza egy régi emléket egy halvány mosollyal az arcomon. 
- Erről lehet szó – bólint rá Perselus is. 
- Te mindig… okklumenciát használsz, ha nehéz helyzetbe kerülsz? – nézek rá óvatosan. 
- Nem – rázza meg a fejét. – Csak ha szükséges. De nem minden nehéz helyzet követeli meg, hogy lezárd az elmédet. Vagy az érzéseidet. 
- De időnként hasznos lehet. 
- Természetesen – ért egyet. – De megvannak a veszélyei is, így alaposan mérlegelni kell minden egyes esetben. 
- Tudom – értek egyet. – De… nincs valami módszered, ami nem okklumencia, de mégis segít leküzdeni az idegességet?
- De van. Úgy hívják, önfegyelem – sandít rám pimaszul. 
- Kösz – nevetem el magam. – Ez nekem nem erősségem.
- Ez tény – bólint rá. – Majd megtanulod. 
- Egyszer biztos – fejezem be az evést. – Gyorsan rendbe teszem a konyhát, aztán ágyba kerülünk?
- Persze – hagyja rám, aztán felsétál az emeltre, én pedig rendet csinálok, aztán leroskadok egy székre. 

Önfegyelem… jó duma. Nem tudom, honnan kéne szednem. A zsebemben a griffendéles bátorság van, valahol jó mélyen, de azt még elő tudom kaparni, ha szükséges. De némi nyugalmat? Áh, sóhajtok végül, aztán felmegyek Perselus után, mielőtt még hagynám, hogy a korábbi pánik újra maga alá temessen. 

Mikor felérek, hallom, hogy a fürdőben csobog a víz, így az ablaknál állva várom, hogy Perselus végezzen a fürdéssel. Miután én is megfürödtem, a tükörben nézegetem Perselus láncát. Sokat jelent nekem, hogy most megint odaadta. Tényleg majdnem olyan lesz, mintha ott lenne velem. Ez a lánc mindig azt jelentette a számomra, hogy vigyázz rám, hogy számíthatok rá. És azt is, hogy annyira fontos vagyok a számára, hogy egy időre lemondjon róla. Persze vizsga után majd visszaadom neki, hisz hozzá tartozik. Azt hiszem, számára ez a lánc a mestere megbecsülését jelenti számára, és ez az egyik legfontosabb dolog az életében. 
Mikor előkerülök a fürdőből, még a fotelban ül, és egy újságot olvas. Már menetrend szerint veszem ki a kezéből, és guggolok le elé. 
- Perselus… köszönök mindent! – mosolygok rá. 
- Mégis mit? – néz rám értetlenül. 
- Most leginkább ezt – érintem meg a láncát. – Meg azt, hogy felkészítettél a vizsgára. Meg, hogy… elviseled a hisztimet, meg minden hülyeségemet. És főleg azt, hogy vagy nekem. 
- Nem szeretnél inkább aludni? – morogja fejcsóválva, mire elnevetem magam. 
- De, mehetünk – mondom, így felállunk, és bebújunk az ágyba. – Azért drukkolsz nekem holnap, ugye? 
- Persze – bólint rá. – De ne feledd, amit a RAVASZ előtt mondtam!
- Mit is? 
- Ne azon járjon az agyad, hogy mit gondolok rólad én, vagy bárki más. Arra figyelj, amit csinálsz, és akkor nem lesz semmi baj!
- Megpróbálom – ígérem neki, és odabújva hozzá a vállára hajtom a fejem. – Azért a neved garancia a sikerre – mosolyodom el egy kicsivel később. – És Alstoné is.
- Alston a legjobb, akitől tanulhattál – biztosít Perselus. 
- És te is – vetem ellen, de erre csak vállat von, és témát vált.
- Elfeledkeztél az összpontosításról. 
- Igazad van – nevetem el magam, és kényelmesen hanyattfekszem mellette. Felém fordul, és lassan a hasamra simul a tenyere.
- Hunyd el a szemed, és koncentrálj az érintésemre! – mondja, de én még rá sandítok. 
- Előtte kérek egy puszit! 
- Rendben – adja meg magát, és gyengéden megcsókol. – De most tedd, amit mondtam!

Pár másodpercig még fürkészem a gyönyörű szemét a beszűrődő holdfényben, de végül engedelmeskedem. Próbálok minden ideges és zavaró gondolatot kiüríteni az elmémből, és csak az érintésére, a kezéből áradó melegre koncentrálni. Lassan sikerül is, bár időről időre megzavar ebben az érintésének izgató mivolta, de tudom, abban is igaza van, hogy valamennyit aludnom kell a vizsga előtt. Lassan lelassul a légzésem, és érzem, ahogy az izmaim is ellazulnak, majd nem sokkal később el is alszom. 

Másnap reggel, miután felébredtem, inkább meg sem szólalok, és a többiek sem nagyon szólnak hozzám, mert tudják, hogy bármire tudok robbanni, mikor ilyen feszült vagyok. Magamba erőltetek pár falatot, de mikor belátom, hogy inkább visszafele kívánkozik, nem próbálkozom tovább. Inkább felállok az asztaltól, és kifele indulnék a kertbe, de Alston utánam szól. 
- Kisasszony, lehetőleg ne változtassa vaddisznóvá a bizottság asztalát! Most nem lesz ott a miniszter úr, hogy kihúzza a csávából. 
Egy pillanatig döbbenten nézek rá, hogy erről ugyan honnan tud, de aztán elnevetem magam.
- Majd igyekszem.
- Rendben. Akkor sok szerencsét! – mosolyog még rám.
- Köszönöm! – sóhajtok, majd Perselusra pillantok, aki feláll, hogy kikísérjen. 
- Ha kivágnak, azért hazajöhetek? – sandítok rá félénken. 
- Persze. Valakinek takarítani is kell az üzletben – von vállat, mire csípőre tett kézzel megállok vele szemben. 
- Azt hiszem, eddig is tökéletesen elboldogultam a bájitalmesteri papír nélkül! – nézek fel rá morcosan. – Ezután sem azon múlna a teljesítményem. 
- Örülök, hogy ezt te mondtad ki – állja a pillantásom végtelen nyugalommal, ami csak még jobban bosszant, de folytatja. – Bármi történik… bármikor… ide hazajöhetsz. 
- Köszönöm, Perselus – nézek rá hálásan, majd odalépek hozzá, és megölelem.
- Ügyes legyél! – mondja bíztatón, majd elenged.
- Mindent megteszek – ígérem neki, majd pár lépést hátrálva Londonba hopponálok. 

Az épület, ahol a bájitalmesteri vizsgát tartják elég régi és komor, de már csak sóhajtok, ahogy felnézek rá, aztán összeszedem a griffendéles bátorságot és belépek. 
A portás a Reggeli prófétába mélyed, de mire nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, hova kell mennem, fel sem nézve megszólal. 
- Második emelet, jobbra.
- Köszönöm – morgom oda neki. A segítőkészsége és a kedvessége nem dobott emeleteket a hangulatomon. 
Végül elindulok felfele a lépcsőn, és közben nézegetem a hatalmas keretbe foglalt képeket. Évszázadokkal korábban élt bájitalmesterek, és egyéb híres varázslók vannak köztük. Néha hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, nyilván azt tárgyalják, mit keresek én itt tizenkilenc évesen. Hát, én sem igazán tudom, de majd meglátjuk, döntöm el magamban, és folytatom az utam a második emeletre. 

Hat-hét ember már várakozik a kijelölt helyen, és tény, amit tény, valóban mind idősebb nálam. A legifjabb is vagy öt évvel, a többiről meg ne is beszéljünk. Ők is csodálkozva mérnek végig, de nem szólnak semmit. A legtöbbje azért, mert még nálam is idegesebb, egy középkorú boszorkány pedig, aki eddig is láthatóan fenn hordta az orrát, most még feljebb emeli, és hátat fordít mindannyiunknak. Csak vállat vonok, és az egyik ablakhoz sétálva nézelődéssel ütöm el az időmet. 
Közben érkeznek még néhányan, de csak csendben várakozunk a folyosón. Nem sokkal kilenc előtt tűnik fel egy öreg varázsló, aki beenged minket a terembe, és név szerint ültet le bennünket. Szokás szerint az első sorba kerülök, de hát ez sosem zavart. 

Mikor elüti egy közeli toronyóra a kilencet, bevonul a bizottság. Majdnem annyian vannak, mint mi jelentkezők, néhány szóval üdvözölnek minket, majd a terem elején lévő hosszú asztalhoz telepszenek le.