Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

20 / 2

Mikor már csak három nap van hátra a szünetből, vacsora után McGalagony utánam szól a bejárati csarnokban. 
- Ms.Granger!
- Igen, igazgatónő? – nézek rá várakozón. A múltkori összekapásunk óta a köszönésen kívül nem váltottunk szót egymással. Hacsak megláttam, éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. 
- Teljesül a kívánsága – mondja fintorogva. – Kénytelen voltam visszaadni Piton professzornak az állást. Senki más nem vállalta el. 
- Ez csodás – vigyorodok el, mire a boszorkány összehúzott szemmel méreget. 
- Csak meg ne bánja Ms. Granger!
- Nem fogom, igazgatónő, ebben biztos lehet – mondom még neki, aztán, ahogy eltűnik, a pince fele indulok. 

Perselus arcán látszik a meglepődés, mikor meglát vigyorogni az ajtajában, pedig megszokhatta volna már, hogy időnként jókedvűen bukkanok fel nála. Most azonban kifejezéstelen arccal méreget, ahogy beteszi mögöttem az ajtót. 
- Mondd csak – sandítok fel rá – gyorsan kiátkoznál innen, ha most a nyakadba ugranék?
- Valószínűleg igen – biztosít. 
- Rendben, akkor ettől eltekintek – bólintok rá, majd mugli módon kezet nyújtok neki. – Gratulálok!
Néhány pillanatig még méreget, de aztán megszorítja a kezem. 
- Csak azért kaptam vissza – töpreng el -, mert nem volt senki más, aki elvállalta volna. 
Egy pillanatra elhúzom a számat, és lehajtom a fejem. Persze nem kerüli el a figyelmét. Még mindig éles a szeme, mint a háború alatt. 
- Mi az?
- Semmi – vágom rá túlságosan is gyorsan, és mielőtt elfordulhatnék tőle, elkapja a karom. 
- Ne hazudjon nekem, kisasszony! 
- Nem szoktam – talál vissza a tekintetem az övéhez. – McGalagony még nekem is felajánlotta. 
- És?
- Megmondtam neki, hogy szó sem lehet róla – háborodok fel, majd kiszabadítom a karom, és az ablakhoz menekülök, ahogy ő szokott. 
- Miért?
- Mert ez a te helyed!
- Felajánlottam neked – mondja egészen más hangon, mint ahogy eddig beszélt. Talán előtte is felrémlett az a régi beszélgetés, mikor azt mondta nekem, hogy a háború után átvehetem a helyét a kastélyban. 
- Tudom. De nem akarom – rázom meg a fejem, miközben érzem, hogy odasétál mögém. Lassan megfordulok. – Nem tudom elképzelni, hogy valaki más tanítsa a Roxfortban a bájitaltant. És nekem még nagyon sokat kell tanulnom. Tőled!
Egy hosszú percig farkasszemet nézünk, és már-már lesütném a szemem, mikor rábólint. 
- Rendben.

Visszatér a korábbi vigyor a képemre. Érzem, hogy ez a válasz elég sok mindenre vonatkozik. 
- Most megölelhetlek? 
- Ms. Granger…
- Mindig akkor jössz ezzel a Ms. Grangerrel, mikor attól félsz, hogy az utolsó még álló falaidat is romba döntöm. 
- Én nem félek semmitől – néz rám határozottan. 
- Valóban? – kérdezem évődve.
- Valóban. 
- Bizonyítsd be! 
- És mi van, ha te fogsz megijedni? – szűkül össze a szeme.
- Egy griffendéles? Kizárt.
- Biztos vagy benne? – lép közelebb hozzám. 
- A legteljesebb mértékben – mondom mosolyogva. 
Ahogy lassan felemeli a kezét, és óvatosan megérinti az arcom, a szívem háromszoros ütemre kapcsol. A ragyogó szeme úgy elbűvöl, ahogy eddig talán még soha. Érzem, hogy a következő pillanatban már közelebb hajolna hozzám, mikor valaki kopog az ajtón. Egy pillanat alatt változik meg a tekintetünk. 
- Akárki az, megátkozom – suttogom, mire egy halvány mosoly tűnik fel Perselus szája sarkában. Ilyet még nem láttam, úgyhogy újfent elakad a szavam. 
- Most nagyon szeretném a fejedre tenni a Teszlek süveget. 
- Nem vagyok mardekáros! – tiltakozom. 
- De bizony, hogy az vagy – mondja, mikor újra felhangzik a kopogás. Perselus vesz egy nagy levegőt, két lépéssel a kandalló mellé ér, és nekitámaszkodik. 

- Szabad! – szól ki, mire kinyílik az ajtó, és McGalagony lép be az ajtón. Az arca szigorú, és ahogy engem meglát, még jobban megkeményedik. 
- Sejtettem, hogy itt találom – mér végig. – Meg kell beszélnem a professzor úrral az évkezdésre vonatkozó teendőket. Magunkra hagyna bennünket, Ms. Granger?
- Eszemben sincs. 
- Ms. Granger itt marad – erősíti meg Perselus is, mire vetek rá egy meglepett pillantást, ő azonban nem veszi le a szemét az igazgatónőről. 
- Elveti a sulykot, professzor – mered rá fenyegetőn McGalagony. 
- Ugyan mivel? – állja a pillantását Perselus. Nem csoda, ennél sokkal nehezebb terepen edződött, McGalagonyt megeszi reggelire. – Azzal, hogy egy leendő bájitalmesterrel a képzése menetéről beszélgetünk? Tudtommal ez nem ütközik a házirend egyetlen pontjával sem.
McGalagony továbbra is dühös, de vesz egy nagy levegőt, és próbál erőt venni rajta. 
- Minden készen áll a diákok holnapi fogadására?
- Természen, igazgatónő – mondja színtelen hangon Perselus, de aztán némileg cinikusra vált. – Elkészültem a mardekáros klubhelyiség és a hálókörletek helyreállításával, és a bájitaltan teremben is kicseréltem a rommá tört berendezést. 
McGalagony egy pillanatra meghökken, és ahogy Perselus mondta, gyermeki rácsodálkozással veszi tudomásul, hogy a mardekár háznak is van klubhelyisége. Lesüti a szemét, ahogy tudatosodik benne, hogy hibát követett el. Aztán a személyes érzései mégis erőt vesznek rajta, és megint dühösen pillant Perselusra. 
- Az órarendeket elkészítette?
- Természetesen, igazgatónő. Sőt, még a bájitalhozzávaló-készleteket is feltöltöttem – néz a boszorkányra tengernyi gúnnyal. 
- Nos, ez… igazán… dicséretes – vesz vissza a stílusából az igazgatónő, majd kivonul. 

Egy percig némán meredünk az ajtóra, mintha azt várnánk, hogy visszajön, de mikor ez nem történik meg, egy nagy levegővel visszatérek a valóságba. 
- Szerinted mit akart? – pillantok Perselusra.
- Nem tudom. 
- Talán, ha mégis elmegyek, akkor kibökte volna.
- Nem akartam, hogy elmenj – fordul végre felém.
- Tényleg?
- Mondja, Ms. Granger – szólal meg a tanáros hangján -, mi történik akkor, ha a recept felénél félbehagy egy bájitalt?
- Valószínűleg kidobhatom az addigi munkám – vonok vállat, és nem igazán értem, hogy jön ez ide. 
- Pontosan – lép közelebb hozzám újra. – És mi félbehagytunk valamit. 
- Igaz – mosolyodok el, majd úgy teszek, mint aki eltöpreng. – Valamit, amitől meg kéne ijednem… 
- Egyáltalán nem – nyugtat meg, és nekem újra elakad a lélegzetem, ahogy megsimogatja az arcom. Végül lassan közelebb hajol hozzám, és én úgy érzem, elolvadok, ahogy az ajka az enyémhez ér. Óvatosan csókol, mintha maga sem hinné el, hogy ez megtörténik, de én már annyi magányos éjszakán álmodoztam már erről, hogy gondolkodás nélkül bújok közelebb hozzá, mire magához ölel. 

Már-már teljesen elvesznénk ebben a csodálatos érzésben, mikor újabb kopogás hangzik fel az ajtón. Perselus elhúzódik tőlem, és bosszúsan vesz egy nagy levegőt. Tudom, hogy próbál nyugalmat erőltetni magára, de most kivételesen csak nehezen sikerül neki. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy simán úgy kellene tennünk, mintha nem lennénk itt, de az a valaki újra kopog. 
Perselus csak dühösen megrázza a fejét, majd az ajtóhoz lép, és olyan lendülettel nyitja ki, hogy attól félek, tokostól kiszakad a falból. Odakint Madam Pomfrey is hátrál két lépést. 
- Jó estét… Perselus! – néz rá ijedten. – Ha nagyon rosszkor zavarom, esetleg… 
- Soha jobbkor, Poppy – mondja Perselus végtelen cinizmussal. 
- Én csak… szerettem volna megkérdezni… hogy érzi magát… mielőtt munkába áll. De ha ilyen dühös… akkor bizonyára jól van…
- Lehetnék jobban is – dohog tovább Perselus. – Még valami?
- Csak… még nem volt alkalmunk a gyengélkedő készleteit feltölteni a csata óta… szóval csak szerettem volna megkérni… mielőtt visszajönnek a gyerekek… 
- Nem ért volna rá holnap? – hallom Perselus morcos hangját, miközben próbálok feltűnés nélkül kioldalazni a képből, aztán letelepszem a kanapéra. Egy pillanatig nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, miközben az ajtóban az öreg javasasszony már azt sorolja, mi mindenre lenne szüksége. 
Néhány perccel később elköszönnek, és Perselus még egy hangos ajtócsapással nyomatékot ad a ténynek, hogy elege van a hívatlan vendégekből.