Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

14 / 2

Hajnalra sikerül is mindent elkészítenem, amit beterveztem, még Perselus napsárga energiapótló főzetének is megtalálom a receptjét, de annak a készítése holnapra marad. Lassan már kel a nap, vissza kell térnem a többiekhez. 
A következő napokban már nem csak egyikünk szenved álomkórban, hisz én minden éjjel dolgozom, a fiúk pedig felváltva őrködnek, így mindig van egy társam, akivel erővel próbáljuk nyitva tartani a szemünket. 
Lassan minden szükséges bájitalt elkészítek, de ami a kísérleteimet illeti, az első kettő csúfos kudarcba fullad. Az első akkor füstöl el, mikor beleöntöm a mandragóra gyökeret. Másodszorra elegyítem némi porított sárkányfoggal, ami megelőzi a korábban elkövetett hibát, akkor viszont a keverések száma nem stimmel. A Kék csillagot az elejétől a végéig speciális módon kell keverni, kettőt jobbra, aztán hármat balra. Ez úgy tűnik, a polipnak nem nagyon jön be, így harmadszorra próbálkozom a három-három verzióval. Ekkor már a negyedik éjszakát töltöm távol a fiúktól, Harry kezd kiakadni, így tudom, hogy sietnem kell. 
Úgy tűnik, ez a keverési mód beválik, és végül elkészül a bájital. Ráküldök néhány ellenőrző bűbájt, és úgy tűnik, minden rendben van vele. Persze komolyabban kellene tesztelni, de most nem igazán nyílik erre módom. A színe ennek is égszínkék lett, de az ezüstös csillámok helyett aranyszínű részecskék úszkálnak benne. Nevezhetnénk akár Kék napnak is, mosolyodom el, majd több üvegbe is porciózok belőle, egy nagyobba, és néhány kisebbe. Először csak az egyiket próbálom lekicsinyíteni, hisz bár a Kék csillagot nem befolyásolta a méretváltoztatás, egy új bájitalnál ezt sose lehet tudni. Ezt is ellenőrzöm egy ügyes varázslattal, és mikor kedvező eredményt hoz, a többit is lekicsinyítem. Küldök az üvegekre egy törhetetlenség varázslatot, majd gyorsan a talárom egy rejtett zsebébe süllyesztem őket. 
Végül körülnézek az üzletben, és elszörnyedve konstatálom, mekkora felfordulást csináltam. Sajnos nem tanultam meg rendesen Perselus rendrakó bűbáját, arra pedig, hogy mugli módszerrel rendet rakjak, nem igazán van már időm, hisz lassan kel a nap. Bocsánatkérő ábrázattal kislisszolok a hátsó ajtón, és az elkészült bájitalokkal a többiekhez hoppannálok. 

A következő időszak még nehezebbnek bizonyul, mint a korábbiak. Nem csak azért, mert Ron egyre többet elégedetlenkedik a dolgainkkal, és végül ott is hagy minket a slamasztikában, de az én idegeimet is egyre jobban kikezdi a bujkálás, és az egyre reménytelenebbé váló keresés. Elegem van a sátorban lakásból, a nomád körülményekből, abból, hogy éjszaka is csak fél szemmel tudunk aludni, ha nem karjuk, hogy meglepjenek minket. Egyszóval fáradok. Harryvel egyre kevesebbet beszélgetünk, és akkor is csak azokat a dolgokat ismételgetjük, amit már százszor átrágtunk. Voldemort életének fontos helyszíneit, azokat a híres tárgyakat, amikkel kapcsolatba kerülhetett, amiket méltónak tarthatott arra, hogy horcruxá változtassa őket. Egyre kevésbé látjuk értelmét a találgatásnak, csak minden reggel egyre kevesebb reménnyel látunk neki a kutatásnak. Harryben is forr a düh. Dühös Dumbledore- ra, amiért olyan kevés információt osztott meg vele, dühös Ronra, amiért úgy ész nélkül elrohant, és dühös saját magára is, mert ő maga legalább olyan elégedetlen a haladásunkkal, mint Ron, csak ő nem teheti meg, hogy ott hagyjon csapot-papot. 

Azon a reggelen, mikor Ron visszatér, kegyetlenül dühös vagyok. Nem csak azért az idiótaságért, amit a srác csinált, bár az is kiverte a biztosítékot, de azért is, mert egy olyan szép álomból ébresztettek fel. Perselusról álmodtam, arról, hogy ott van velem, és vigyáz rám, hogy ne eshessen bajom. Olyan valóságosnak tűnt, hogy mikor a fiúk csörtetésére felriadok, akaratlanul is körülnézek, hova tűnt Perselus. Még ébredés után is érzem a jelenlétét, mintha ott lenne a közelben. Nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy el tudjam hinni, az egész csak egy álom volt. 

Az elkövetkező hetekben az élet visszazökken a normális kerékvágásba. Már amennyire normálisnak lehet nevezni, hogy tomboló hóviharokban töltjük az éjszakát ember nem járta szirtfokokon bujkálva. Viszont felbuzdulunk azon, hogy nálunk van Griffendél kardja, amivel sikerült kiiktatnunk még egy horcruxot. Nem tudjuk megfejteni a rejtélyt, hogy került hozzánk a kard, mindenesetre úgy sejtjük, van egy titokzatos segítőnk, ami további reményre adhat okot. 

Az a végzetes este azonban nem volt betervezve, amikor is Harry a Dumbledore által beleplántált magabiztosságtól hajtva kiejti Voldemort nevét. Korábban sosem volt ebből gond, egy időben én is használtam, de mióta Ron figyelmeztetett minket, hogy bűbájt tettek a névre, kínosan ügyelünk arra, hogy ne tegyük. Akkor azonban Harry túl dühös, hiába kiabálunk rá azonnal mindketten, akkor is kimondja, és mi egy órával később már a Malfoy birtokon találjuk magunkat. Mindent megpróbáltam, hogy álcázzam Harryt, de tudom, ez csak ideig-óráig lesz elég. Nem tagadhatjuk sokáig a kilétünket, hisz dögkeselyűként köröz körülöttünk Bellatrix, Greyback és az egész Malfoy família.