Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

35 / 3

Egy jó órán át válogatok, de végül Harry elveszti a türelmét, és szigorúan döntésre kényszerít. Persze nem vagyok száz százalékig elégedett, mikor kilépünk az üzletből, de a srác csak nevet rajtam, és miután megígéri, hogy karácsonyeste ott lesznek Ginnyvel, szépen hazazavar. 

Gyorsan fellógok a szobánkba, és az éjjeliszekrényem fiókjába rejtem a kis dobozkát, aztán megkeresem a többieket. Alstont a konyhában találom meg, a Prófétába van merülve, miközben mellette a tűzhelyen rotyog az ebédünk.
- Perselus? – nézek rá kérdőn.
- Az üzletben – pillant fel. 
- De hisz ma már nem nyitottunk ki – csodálkozom. 
- Nem, de még befutott egy rendelés a Mungóból. Ők is felkészülnek az ünnepekre, tudják, hogy olyankor még a bájitalmesterek sem elérhetők.
- Értem – sóhajtok. – Akkor megyek és megnézem, hátha segíthetek neki valamit – mondom, mire Alston még rám mosolyog, aztán visszatér az olvasáshoz, én pedig a laborba indulok. 

- Szia! – lépek be Perselushoz. – Segíthetek? 
- A lista – int a fejével az asztalon heverő pergamenlap felé, amiről már jó pár dolgot kihúzott, aztán alaposan szemügyre vesz. – Minden rendben? 
- Persze, miért?
- Zaklatottnak tűnsz – fürkész továbbra is. 
- Jól vagyok – próbálom megnyugtatni, miközben kiválasztok egy bájitalt a listáról, amit kifejezetten a mágikus állatok harapásaira használnak. – Bocs, hogy ilyen hosszú időre leléptem. Már a fele meglenne, ha itthon vagyok. 
- Lehet – pillant fel rám. – De legalábbis eggyel több lenne készen, ha a szája mellett a keze is járna, Ms. Granger. 
Csak mosolyogva megforgatom a szemem, és tüzet gyújtok egy kisebb üst alatt, aztán szemügyre veszem a receptet, és belemerülök a munkába. 

Késő este, mikor már rendet raktunk a laborban, Perselus visszatér az aggodalmaihoz. 
- Nincs túl nagy karácsonyi hangulatod.
- Miből gondolod? – lépek közelebb hozzá. 
- Inkább feszültnek érezlek.
- A kettő nem zárja ki egymást – nevetem el magam. 
- A vacsora miatt aggódsz? – fogja meg a kezem. – Túl fogjuk élni. Remélhetőleg mindannyian. 
- Én is ebben reménykedem – mosolygok rá. – Örülök, hogy láthatom a barátaimat. És… köszönöm, hogy elviseled őket egy egész este.
- Ezt majd meglátjuk – szűkül össze a szeme, de aztán sóhajt. – Nektek is jobb lenne, ha egy kicsit egymás közt tudnátok beszélgetni. 
- Lehet, de azért ne tűnj el mindjárt a leves után – kérem. – Szeretném, ha a többiek is megértenék, hogy nem vagy az a mumus, akinek gondolnak. Ginny még mindig tart tőled. És szerintem Neville is. 
- Longbottom jól is teszi – vonja össze a szemöldökét Perselus. 
- Perselus! – kérem szelíden, mire vesz egy nagy levegőt. 
- Messzemenően visszaélsz a helyzeteddel – állapítja meg.
- Tudom – mosolygok rá. – De hidd el, jó lesz! – győzködöm, de csak megcsóválja a fejét, mintegy jelezve, hogy akkor volt bolond, mikor beleegyezett a dologba. Meg vesz egy mély levegőt, mintha mondani akarna valamit, aztán meggondolja magát, és bemegy a házba. 
Mosolyogva nézek utána, de még teszek-veszek pár percig az üzletben, mielőtt én is utána megyek. 

A karácsonyig hátralévő két nap csendesen telik. Az üzletet már valóban nem nyitjuk ki, és úgy tűnik, Perselus a képzésemet is szüneteltetni karácsony idejére, így csak olvasgatunk, pihenünk, felváltom Alstont a konyhában.
Abban még megegyezünk, hogy az ajándékozást szenteste helyett a másnapi vacsora utánra halasztjuk, mivel tudjuk, hogy mindannyian túlságosan feszültek leszünk addig, hogy örülni és értékelni tudjunk bármilyen ajándékot. Főleg Perselus. Így is sejtem, hogy mit fog gondolni, de ha még ideges is lesz, nagy valószínűséggel ki is hajít a házból, így közmegegyezéssel eldöntjük a másnapi ajándékozást. 

A karácsonyi vacsorát persze ketten főzzük Alstonnal, Perselus egész nap a szobánkban rejtőzködik olvasás címszóval. Tudom, és Alston is tudja, hogy tartalékolja az erejét a továbbiakra. Jókat kuncogunk ezen, és közben az estéről beszélgetünk. Rég nem láttam a többieket, nagyon várom már a találkozást. Harry nagyon hiányzik, de nem akarjuk nagyon feszegetni a határainkat Perselusnál. Ginnyvel is jó lesz egy kicsit elbeszélgetni, a RAVASZ óta nem láttam. Luna tudom, hogy az agyamra fog menni, de ennek ellenére őt is kedvelem. Neville pedig… hát ő Neville. Ha egy köszönést ki tud dadogni Perselus előtt, már elégedett leszek vele. Pedig még magával Voldemorttal is szembenézett. Döbbenet. 

Késő délután aztán rászánom magam, hogy felmerészkedjek a szobánkba. Perselus valóban olvas az egyik fotelban ülve. Odasétálok hozzá, és leülök mellé a karfára. 
- Mid van? – kérdezem óvatosan.
- Könyvem – morog fel sem nézve, de én csak elnevetem magam, átkarolom a vállát, és adok neki egy puszit. Hallom, ahogy elfojt egy bosszús sóhajt, de nem tudom megállni, tovább cukkolom. 
- Mi az, az okklumencia nagymestere hagyja, hogy úrrá legyenek rajta az indulatok?
- Ezt most hagyd abba – néz rám végre, de csak rámosolygok. 
- Legalább reagáltál. Nem jössz le?
- Mikor jönnek a díszpinty barátaid? 
- Egy óra múlva, nagyjából. Addig még gyorsan átöltözöm – mondom, de ahogy megvillan a szeme, elnevetem magam. – Halasszuk el, ami most eszedbe jutott, rendben? – ugratom. 
- Potter kedvéért? – néz rám kérdőn. – Ebben nekem mi az üzlet? 
- Az, hogy utána nem csak egy órát kapsz belőlem, hanem sokkal többet, kárpótlásul. 
- Hm… - tűnődik el. – De csak, hogy lásd, egy mardekárossal is lehet alkudni. 
- Huh, ma tényleg karácsony van – játszom meg a megkönnyebbültet, és végül tényleg gyorsan átöltözöm. – Te nem veszel valami ünnepélyeset? – sandítok Perselusra, holott tudom, hogy a megszokott fekete ruhája kellően elegáns és ünnepélyes minden alkalomra. 
- Eszemben sincs – rázza meg a fejét, ahogy azt vártam is. – Azt sem tudom, hogy vettél rá erre az egész őrültségre.
- Ne morgolódj már! – kérlelem, és visszatelepszem mellé. – Tudod, hogy ezzel örömet szerzel nekem. 
- Igen, pontosan ezzel a mondattal vettél rá erre az őrültségre. De megfizeted az árát! – figyelmeztet egy mardekáros pillantással. 
- Állok elébe. De most gyere! – fogom meg a kezét és felhúzom a fotelból. Érzem, hogy a hangulata szemernyit sem javul, ahogy lefele jön mögöttem a lépcsőn, és Alston mosolyából leszűröm, hogy ezt ő is látja. 
A hátralévő bő fél órában először próbáljuk szóra bírni, de aztán belátjuk, hogy jobb, ha békén hagyjuk. Elég lesz neki a nagy társaság egész este. Gyanúm szerint úgyis hamar le fog lépni, és utána Alston is, de hát ez ellen már tényleg nem tehetek semmit. 
Végül Alston régi karácsonyokról mesél, és ezzel hamar el is telik az idő addig, míg kopogást hallunk a bejárati ajtó felől.