Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

16 / 2

Napok telnek el ebben a bizonytalanságban, de én csak ülök Perselus ágya szélén, fogom a kezét, és kérem, hogy maradjon velem. Körülöttem lassan kiürül a gyengélkedő, Madam Pomfrey lassan mindenkit talpra állít. 
A fiúk a negyedik napon tudnak kicsalni egy kicsit a gyengélkedőről, mert az újságírók nem hagyják békén Harryt és McGalagonyt sem, hogy mindhármunkkal készíthessenek interjút. Elég szűkszavúan nyilatkozunk csak, Harry hangjában még egy kis ellenségességet is felfedezni vélek. Tudom, ő sem vágyik másra, csak, hogy hagyják végre békén. McGalagony három órán keresztül tűri, hogy szétcincáljanak bennünket, és akkor is szinte erőszakkal kell kiutasítania a túlbuzgó riportereket. Még hallom, hogy motyog valamit Flitwicknek, hogy milyen védőbűbájokat rakjon ellenük a birtok határára, aztán dühösen utánuk indul, hogy megbizonyosodhasson róla, tényleg elhúznak a fenébe. Csak elgyötörten összenézünk a fiúkkal, aztán ők kifele indulnak a parkba, én pedig visszasietek Perselushoz.

Még két nap telik el ebben a csendes várakozásban, de én percről percre érzem, hogy Perselus közelebb van már ehhez a világhoz, mint ahhoz a másikhoz. Az ijesztő sápadtsága lassan elenyészik, a légzése is sokkal nyugodtabb már, mint az elején. 
Végül a hetedik nap kora délelőtt, épp lehunyt szemmel próbálok pihenni egy kicsit, mikor érzem, hogy a keze megmoccan a kezemben. 

- Szia! – köszönök egy halvány mosollyal. Lassan felém fordul a szeme, de még nagyon gyenge. – Ne próbálj beszélni – szorítom meg finoman a kezét. – Madam Pomfrey azt mondta, hogy túl közel volt a harapás a… szóval egyelőre nem szabad beszélned. 
Millió kérdést látok a szemében, de próbálom megnyugtatni. 
- Vége van – simogatom meg a kezét. – Harry elpusztította Voldemortot. Végleg. Minden horcruxával együtt. Most már minden rendben lesz. Pihenj! Szólok Madam Pomfreynak, hogy felébredtél – mondom, és elengedem a kezét, majd felállok, de minden kérésem ellenére utánam szól.
- Ms. Granger!
Csupán erőtlen, rekedt suttogás a hangja, nem hiába akarta az öreg javasasszony, hogy még ne beszéljen. De hát mit neki gyógyítói utasítás… 
- Igen, professzor úr? – fordulok vissza hozzá. 
- Hányszor tört be hozzám? 
Gyors fejszámolást kell végeznem. Egyszer bevittem a fiúkat a lakosztályába, egyszer a laborjába költöztem be egy éjszakára bájitalt főzni, és kétszer mentem be a londoni házába. 
- Négyszer, professzor úr.
- Én hatot éreztem – néz rám számonkérőn, már amennyire ereje engedi.
Hat? Az kettővel több… vajon mit érezhetett? Talán… igen, az lehet. Ha Coward olyan neki, mintha az apja lenne, akkor lehet, hogy a házát is otthonának érzi. És két olyan alkalom volt, mikor éreztem valami bűbáj működését abban a házban. Mikor legelőször ott jártunk mind a hárman, és amikor először tértem vissza bájitalt főzni. 
- Így is lehet számolni, professzor úr – mosolyodok el halványan, majd kisétálok Madam Pomfrey-ért. 

Mire visszatérünk, Perselus már elaludt, de a javasasszony megállapítja, hogy ez már gyógyító álom, így lassacskán én is megnyugszom. Ennek ellenére nem hagyom magára, visszatelepszem a megszokott helyemre, az ágya mellé. 
Késő délután Madam Pomfrey elzavar enni és aludni, de csak néhány órára vagyok hajlandó magára hagyni Perselust, így megegyezünk, hogy este visszatérek.
Lemegyek a Nagyterembe, és néhány falatot magamba erőltetek, arról viszont, hogy hol aludhatnék néhány órát, fogalmam sincs, inkább kisétálok a parkba. Kellemesen süt a nap, nem sokkal később letelepszem a tóparton egy kidőlt fatörzsön. Mivel eddig nem igazán volt időm és energiám ilyesmin töprengeni, próbálom felfogni, hogy vége a háborúnak. Mi több, győztünk, és Voldemort nincs többé. Egy halvány mosollyal reménykedni kezdek, hogy ez a beteg világ Perselusszal együtt végre a gyógyulás útjára lép. Erről aztán eszembe jut valami, így feltápászkodok, és egy halk pukkanással eltűnök a birtokról. 

Néhány másodperccel később egy halvány mosollyal megállapítom, hogy Mr. Coward házában újra van élet, a kert rendezett, az üzlet ajtaján tábla hirdeti, hogy újra nyitva. Veszek egy nagy levegőt, és besétálok. Odabent már eltűnt a rumli, amit magam után hagytam, újra a megszokott rend uralkodik. Mr. Coward épp a polcok között rendezget valamit, kíváncsian felnéz, és ahogy meglát, elmosolyodik. 
- Nahát, Granger kisasszony… máris elfogyott a teája? – kérdezi kedvesen. Nem lepődök meg azon, hogy tudja a nevemet, hisz az elmúlt héten szinte csak velünk volt tele minden újság. 
- Már rég, Mr. Coward – mosolygok vissza. – De most nem ezért jöttem. Két dologról… szeretnék önnel beszélni. 
- Parancsoljon – sétál oda hozzám. 
- Én… - jövök kegyetlenül zavarba, és érzem, hogy a fülem tövéig elvörösödöm. – Én… szeretném kifizetni azokat a dolgokat, amiket elloptam – hajtom le a fejem. 
Mr. Coward kis ideig hallgat, aztán vesz egy nagy levegőt. 
- Jóra használta, kisasszony?
- Igen – sandítok rá, de nem tudom megállni, hogy elmosolyodjak, ahogy eszembe jut a pillanat, amikor Perselus felébredt. 
- Akkor több szót ne is vesztegessünk rá. 
- De… - próbálok tiltakozni –, én nagyon sok mindent… még egy sárkányfogat is… az nagyon sokba kerül… és mandragórát…
- Ms. Granger… - szakít félbe az öreg -, mit kezdenék én azzal a sok arannyal? Viszont, ha hozzájárulhattam, akár csak ennyivel is… a jó ügyhöz… az nekem is jó érzés. Szóval… rá se rántson. Mi a másik dolog, amiről beszélni szeretne velem?
- Szerettem volna elmondani, hogy Perselus jól van… vagyis jól lesz… remélem hamarosan. Egy hétig eszméletlen volt, de ma reggel magához tért… most már rendbe fog jönni. És arra gondoltam, talán meglátogathatná. Örülne magának. 
- Gondolja? – néz rám tűnődve, de azért érzem benne is a megkönnyebbülést. – Tudja, kisasszony… mindig… szerettem volna megadni neki azt az időt és távolságot, amire szüksége volt. 
- Igen, tudom, de… talán neki nem idő kell, hogy lecsillapodjon a lelke, hanem… hogy mellette legyünk.
- Ez kétélű fegyver, kisasszony – néz rám egy sanda mosollyal az öreg. – Ha úgy akar mellette lenni, hogy ő még nem kész rá…
- Hajaj – nevetem el magam, mire ő is csatlakozik hozzám. 

- Talán igaza van – gondolkodik el végül. – Van jó néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk. De nem tudom, elég erős-e már hozzá. Ha csak ma ébredt fel… 
- A nehéz dolgokat meghagyhatná esetleg későbbre. Most csak… tudnia kell, hogy nincs egyedül – győzködöm az öreget, mire egy nagy sóhajjal beleegyezik. 
- Rendben, kisasszony – mosolyog rám. – Lesz, ami lesz… mehetünk – mondja, és elfordítja a táblát az üzlet bejáratán. Elgondolkodva sétálunk ki hátra a kertbe, de még visszasandítok a házba. 
- Mr. Coward… szeretnék bocsánatot kérni azért a rendetlenségért, amit hagytam. 
- Bizonyára sietnie kellett, kisasszony – von vállat az öreg bájitalmester. 
- Valóban – mondom lehajtott fejjel. 
- De az az ötlet a polippal – tűnik fel egy huncut mosoly az arcán -, hogy én miért nem jöttem erre rá…
Elpirulok a dicsérő szavak hatására, így inkább a birtok határára hoppanálunk.