Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

41 / 2

Sokáig némán nézelődünk, egy idő után elfárad a lábam, így letelepszem a szirt szélén, és tovább tűnődöm a dolgokon. 
Vajon igazat mondott, és tényleg ismerem az édesanyját? Meglepődnék, ha így lenne. Nem sok közös ismerősünk van. A Roxfort tanári karán és az évfolyamtársaimon kívül mondhatni senki. Csak Alston. Viszont Perselus nem az a típus, aki álinformációkkal kábítana, így fel kell tételeznem, hogy igaz, amit mondott. Vagyis az édesanyja a Roxfortban van, vagy legalábbis ott volt. De ha ott lett volna, észre kellett volna vennem. A háború előtt is és után is volt egy-egy év, mikor alaposan szemmel tartottam őt. Na nem mintha bármi esélyem lett volna észrevenni valamit, amit ő el akar rejteni. Mindig is ez volt az erőssége. Jól rejtőzködni. Jól leplezni dolgokat. Ha valamit titokban akar tartani, az titok az idők végezetéig. 
És tulajdonképpen megértem. Ha kitudódott volna, az veszélybe sodorhatta volna őt, az édesanyját, az ügyünket. Hisz igaz, hogy Perselus gyakran tűnik érzéketlennek, valójában nem az. Nagyon is sebezhető. És az édesanyja nagy támadási felületet jelenthetett volna számára. Némi töprengés után megértem, hogy miért akarta titokban tartani a személyét. De végül megcsóválom a fejem. A háborúnak vége, a veszély elmúlt. Már igazán lazíthatna a biztonsági szabályokon.
Aztán rájövök, hogy talán a régi dolgok miatt, a rossz emlékek miatt még mindig könnyebb neki, nekik, ha távol vannak egymástól, ha nem emlékeztetik egymást folyton arra, amit átéltek. Talán a keménysége, amit most magára öltött, nem más, mint védekezés a régi dolgok ellen, a rémálmok ellen, az emlékek ellen. 
Aztán újra azon kezdek töprengeni, vajon ki lehet az. Senki nem tűnt fel, akivel közelebbi kapcsolatban állt volna. 
Az édesanyja hatvan, legfeljebb hetven körüli boszorkány lehet. Nem sok ilyen volt a kastélyban, talán egy kezemen megszámolom. 
Kis híján elnevetem magam, mikor eszembe jut, hogy ez a leírás akár még McGalagonyra is ráillene. Abszurd. Aztán meg arra gondolok, hogy ez a kor kérdés elég fals nyom is lehet, hisz elég csak egy kis kor-korrigáló főzet, vagy más egyéb erre a célra használatos bűbáj, és máris el tudjuk fedni valakinek az igazi korát. Évtizedeket lehet csalni, és senki nem gyanakodna. 
Mégiscsak abból kellene kiindulnom, hogy kivel láthattam bizalmasabb viszonyban, ki volt az, akit kedvelt a kastélyban. 
Erről eszembe jut egy réges-régi beszélgetésünk ugyanerről a kérdésről. Akkor abban maradtunk, hogy nagyjából azokat az embereket kedvelte, akiknek nem volt a nevében az, hogy professzor. Vagyis Madam Pomfrey-t, Madam Hoocht és Madam Cvikkert. 
Ezzel erősen leszűkült a kör. Madam Hoocht élből kihúzom, magam sem tudom miért, csak egy megérzés. Maradt kettő, és ezen eltűnődöm. Tudom, hogy Madam Pomfrey-val sokat dolgoztak együtt, és sokat segítették egymás munkáját, de aztán bevillan a kép, mikor a háború tébolyában a gyengélkedőre hoppanáltam Perselussal, és az öreg javasasszony szeme még csak meg sem rebbent, mikor azt mondta, kisebb gondja is nagyobb, mint Perselusszal foglalkozni. 

Ezzel egy időben megvilágosodom, és sok apró részlet, amivel eddig nem is foglalkoztam, értelmet nyer. Régi jelenetek jutnak eszembe, legelőször is az, mikor az öreg könyvtáros boszorkány ott hagyott minket kettesben a könyvtárban késő este, hogy majd Perselus bezár, ha végzett a dolgával. Aztán az, hogy folyton adott nekem bájitalos könyveket a könyvtár zárolt részlegéből, ami elvileg szabályellenes, hisz diákok nem férhetnek hozzá azokhoz a könyvekhez. Aztán a könyv, amit Perselus kihozott a kastélyból, mikor McGalagony kivágott bennünket. Madam Cvikker senkinek nem engedte volna meg, hogy kihozzon a Roxfortból egyet a féltett könyvei közül. Senkinek, kivéve Perselust. Az egyetlen embert, akiben bízik. 

- Látom, rájöttél – vet rám Perselus egy metsző pillantást. 
- Sajnálom! – sütöm le a szemem.
- Nem számít – rázza meg a fejét. – Csak… hagyd őt békén!
- De… egyszer sem jött be hozzád… mikor eszméletlenül feküdtél a gyengélkedőn – mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut. - Egy hétig… csak én voltam melletted, csak én fogtam a kezed.
- Végig tudta, mi van velem. Érezte. Mindig is így volt ez. Mindig éreztük egymás fájdalmát, még távolról is, ettől volt még nehezebb. Hiába találtam menedéket a kastélyban, mikor tizenegy évesen odakerültem, mindig éreztem, mi történik anyámmal. Ő is tudott rólam mindent, mikor a gyengélkedőn voltam.
- De neked talán segített volna, ha ő is ott van – ellenkezek elcsukló hangon.
- Nem – sóhajt. – Sosem tudtunk segíteni egymásnak. Sosem tudtuk megvédeni egymást. Az egyetlen dolog, amit tehettem érte az életben, hogy bevittem a kastélyba. 
- Perselus… - próbálom engesztelni.
- Ez az igazság – mondja keményen, és ezúttal a szemembe néz. Nem tehetek mást, csak elhúzom a számat, amit beismerésnek vél, mert visszafordul a messzeség felé.
- És… nagyon haragudott… mikor miattam kirúgtak a kastélyból? – fintorgok.
- Akkor nem lenne még mindig a polcodon az a könyv, amit utánad küldött – emlékeztet Perselus. – És addig sem volt köztünk túl sok kapcsolat, míg ott voltam. 
- Ez nem igaz! – tiltakozom. – Kedves volt hozzád, és bízott benned. Te pedig vigyáztál rá. Féltetted őt. Azért is vitted oda. 
- Nem igazán kért belőle – rázta meg a fejét Perselus. – Ő… a saját világában él. Senkit nem enged be igazán. Még engem sem. Néha tudtunk egészen normálisan beszélgetni… de nem ez volt a gyakoribb.