Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

11. Fejezet

A következő hetekben számomra is kínszenvedés minden bájitaltan óra. Persze igyekszem a továbbiakban is a legjobb tudásom szerint dolgozni, de közben rengeteg energiám megy el arra, hogy mélyen elrejtsem magamban az érzéseimet. Sajnos csak Harry tanult oklumenciát, így nekem ez jóval nehezebben megy. Ahogy Perselus elsétál mellettem, miközben megy egy ellenőrző kört a teremben, majd beleőrülök, hogy olyan közel van hozzám, mégis egy feneketlen szakadék van köztünk. Rajta persze semmi nem látszik. Mióta csak ismerem, híres arról, hogy rendíthetetlen kőszoborként járkáljon az emberek között, még akkor is, ha mélyen belül tombol, vagy éppen szenved, és nincs ez másként most sem. Áttörhetetlen falakat épít maga köré, amin még én sem vagyok képes átlátni. Csak sejtem, mi zajlódhat benne. 
És persze hiányoznak a beszélgetéseink is, azóta a hajnal óta egyszer sem vettem a bátorságot, hogy ott maradjak óra után, és tudom, ő sem szeretné. Csak kínoznánk egymást, aminek semmi értelme. Így is épp elég nehéz. 
Éjszakánként, mikor a többiek már alszanak körülöttem, mindig rá gondolok. Vajon ő már alszik? Vajon gondolt rám, mielőtt elaludt? Nem tudhatom. Nem tudhatom, hogy mennyire zárta le magát… talán a tudata egy olyan mély zugába száműzött, ahonnan már nem törhet elő az emlékem sem. Ő ebben profi, volt elég alkalma gyakorolni, hogyan fojtsa el az érzéseit, hogyan rejtse el a gondolatait. Én nem tudom ezt így háttérbe szorítani. Megtaníthatta volna nekem is, akkor most nem gyötörne ez az embertelen hiányérzet. Kimondhatatlanul hiányzik. A hangja, az ölelése, amit csak kétszer érezhettem, és ki tudja, mikor érezhetek újra… talán soha. Nem beszélve arról, hogy a beszélgetésünk óta óhatatlanul kísértenek bizonyos egyéb gondolatok is… az érintése, ahogy megfogta a kezem, a bőre illata…

Pesszimistább perceimben pedig azon tűnődöm, amit mondott. Két-három hét és kitör a háború… két hét már eltelt. Számolom a napokat, és reménykedem. Reménykedem, hogy talán mégsem… de tudom, hogy ő nem szokott a levegőbe beszélni, és biztos vagyok benne, hogy ezúttal is van alapja annak, amit mondott. Ő belelát Voldemort terveibe, és Dumbledore-éba is. Figyelmeztetni akart, hogy a bekövetkező szörnyű dolgok ne érjenek váratlanul. Nem mintha erre fel lehetne készülni, de mégis. Tudta, hogy talán kevésbé bénít majd le, ha tudok róla. 

A következő keddi órán viszont megint nagyon dühösnek látom. Majdnem olyannak, mint amikor Dracóval veszekedett. Ez mégis valahogy más. Nem értem a szemében ezt az érzést, de annyira intenzív, hogy nem merek ott maradni, hogy megkérdezzem, mi a baj. Egész nap rajta tűnődöm, de nem jutok előbbre. Nap közben hallom az alsóbb évesektől, hogy még a szokásosnál is több pontot vont le az óráin, és amikor a vacsora végeztével olyan elemi erővel vágja le a kését az asztalra, hogy még ott is hallani, ahol én ülök, elhatározom, hogy beszélek vele. Nem sok lehetőségem van erre, így úgy döntök, takarodó után leszökök hozzá a pincébe. Ezért is kegyetlenül dühös lesz, de talán megérti majd, hogy nem tudom nézni, mikor ilyen állapotban van. 

Érzem a hátamban Harry pillantását, mikor tíz után kimászom a portrélyukon, de szerencséjére nem jön utánam, és mivel óvatos vagyok, minden baj nélkül eljutok a pincelépcsőig, ott azonban kővé dermedek, ugyanis Dumbledore hangját hallom meg odalentről. 
- Perselus, kérlek, add oda azt az üveget! – mondja, a hangja szelíd, de mégis szigorú, és megértem, hogy Perselus miért dühös. Dumbledore már megint valami olyasmit akar elérni, amit ő nem akar, de kénytelen megtenni, mert az öreg nem ismer ellentmondást. 
- Igazgató úr – próbál ellenkezni Perselus, és bár határozottnak érzem a hangját, benne van a tudat is, hogy teljesen értelmetlen minden próbálkozás. 
- Ezt már annyiszor megbeszéltük, drága barátom – szereli le játszi könnyedséggel az igazgató. – És mindannyiszor beláttad, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás. 
- Kell lennie valami más megoldásnak is! – csattan fel Perselus, és érzem a tehetetlen dühöt a hangjában. 
- Te is tudod, hogy nincs. Vagy talán te rájöttél valamire, amire én még nem? – kérdezi negédes hangon az öreg, és tudom, ez a legdühítőbb, mikor mindent tudó istenként úgy bánik mindenki mással, mintha óvodás gyerekek lennének. Ez sokszor még nekünk, gyerekeknek is dühítő, így el tudom képzelni, mit érez most Perselus. 
- Tudod, hogy ezt kell tenned - üti tovább a vasat Dumbledore. – Meg kell tenned… értem… a varázsvilágért… és… érte is. Értük… Ezzel nekik is segítesz. Értük is teszed. Azokért, akik fontosak neked. Gondolj erre!
Érzem a levegőben, hogy ez az utolsó pár mondat ütött. Ezzel a néhány szóval sikerült megtörnie Perselus ellenállását, bármiről is legyen szó. Ezt nagyon utálom Dumbledore-ban. Mindenkinél tudja, hogy mi az a gyenge pont, amivel befolyásolható, és azt irgalom nélkül ki is használja. Perselusnál is sikerült megtalálnia ezt a sebezhető felületet. Ő is tudja ezt, így folytatja. 
- Kérem azt az üveget, Perselus! – szólítja fel újra szigorúan, és gondolom ezúttal meg is kapja, mert megkönnyebbült hangon szólal meg újra. – Köszönöm, barátom!
- Ilyesmit ne köszönjön meg – veti oda neki Perselus dühösen.
- Enélkül minden rosszabb lenne, te is tudod – tűnődik el Dumbledore szórakozottan. – Hosszú lesz? – kérdezi, de nem igazán tudom hova tenni a kérdést. Perselus sem válaszol hosszú ideig, de végül kénytelen, gondolom, Dumbledore égszínkék szeme nem engedi menekülni. 
- Nem – mondja végül halkan. 
- Az jó – sóhajt az öreg, és szinte mosolyogni hallom. – Akkor hát, ideje mennem, és hagyni, hogy lepihenj!
Már majdnem futásnak eredek vissza a toronyba, nehogy észrevegyen, de Perselus az öreg után szól. 
- Igazgató úr… vigye el ezt is!
Dumbledore hosszú ideig töpreng, de végül megszólal. 
- Könnyebb lesz neked, ha nálam lesz?
- Igen – válaszol Perselus habozás nélkül.
- Rendben, akkor elviszem – egyezik bele Dumbledore. – És most megyek! Nem kell aggódnod értem… én is csak azt teszem, amit tennem kell… ahogy te is azt fogod tenni. Ugye jól mondom, Perselus?
- Igen, igazgató úr – egyezik bele ő is, és a tehetetlen düh a hangjában megint valamiféle reménytelenségbe csapott át. 
- Akkor hát… jó éjt – köszön el az igazgató. – Próbálj megnyugodni, és pihenni! Ne gyötörd magad ezen a dolgon! Helyesen cselekszel – mondja még, és úgy érzem, hogy bár még nincs vége a beszélgetésnek, most van itt az ideje felvenni a nyúlcipőt, és eltűnni, mielőtt még észrevesz. 

Visszafele végig rohanok, csoda, hogy nem futok bele Fricsbe, vagy abba a rusnya macskába, de végül szerencsésen eljutok a toronyig, és belépek a klubhelyiségbe. Próbálok úgy tenni, mint aki nem veszi észre Harry kérdő pillantását, és felmenekülök a szobámba. Senkihez nincs most kedvem. Csak kiülök az ablakba, és próbálom kitalálni, hogy mi a búbánatnak voltam fültanúja. Dumbledore készül valamire, ami Perselusnak nagyon nem tetszik, de mi lehet az? Ezért volt Perselus olyan végtelenül dühös egész nap. Mert tudta, hogy végül úgysem tehet semmit. Dumbledore egy üveget követelt tőle, amiben minden bizonnyal valamiféle bájital van. De vajon mi lehet benne? Egyetlen pillanatra megkísért a gondolat, hogy visszamenjek a pincébe, és megkérdezzem Perselust, de azonnal el is vetem. Egész nap olyan kegyetlenül dühös volt, hogy még én sem mertem volna megszólítani, és ez valószínűleg azóta csak hatványozódott. Mindenesetre ez az egész aggodalommal tölt el, de fogalmam sincs, mit tehetnék, így gyorsan megfürdök, és lefekszem aludni.

Másnap reggel a Nagyteremben aggódva figyelem Perselust. Most is nagyon rossz a hangulata, de más, mint tegnap volt. A dühe csillapodott, de látom, hogy csak testben van itt, a lelke, a gondolatai máshol járnak. Mozdulatlanul ül az asztalnál, még a szeme sem rebben, bámul maga elé egy pontra a levegőben, amit csak ő lát, és hozzá sem nyúl a reggelijéhez. Egyszer találkozik a pillantásunk, és egy töredék másodpercre engedi, hogy lássam a szomorúságot a szemében, de aztán újra felölti a megszokott maszkját, és kisiet a Nagyteremből. Dumbledore pedig nincs sehol, ami még inkább aggasztó. Vajon éjjel elhagyta a kastélyt, és még nem tért vissza? Még az is lehet.