Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

19. Fejezet

Másnap reggel elég kialvatlan fejjel támolygok ki a szobából, de Harry útra készen vár a nappaliban.
- Hát te? – nézek rá meglepődve.
- Nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy egyedül nézzetek szembe a bírósággal…
Hálásan nézek rá, megszólalni sem tudok a meghatottságtól. Ő is tudja ezt, így odalép hozzám, egy pillanatra átölel, aztán megfogja a kezem. 
- Gyere, menjünk, mert elkésünk!
Csak veszek egy nagy levegőt, aztán rábólintok, és útnak indulunk. 
A látogatói bejáraton át megyünk be a minisztériumba, és bár tudatában vagyunk annak, hogy mindenki sugdolózik körülöttünk, igyekszünk nem tudomást venni róla, csak lemegyünk a lifttel a megadott emeletre. 
A folyosón Mr. Cowardot veszem észre, odasétálunk hozzá. Harry zavarban van, hisz a legutóbbi és eddig egyetlen találkozásuk alkalmával nem volt éppenséggel túl udvarias az öreggel, de Coward úgy tesz, mint aki nem emlékszik rá, így inkább a tárgyalásról kezdenek el beszélgetni. Én túl ideges vagyok ahhoz, hogy beszálljak a társalgásba, főlek akkor, mikor bevonulunk a terembe, és helyet foglalunk az első sorban.

Nem sokkal kilenc előtt a bírói gárda is bevonul, és mögöttük Perselust is bekísérik. Tüntetőn nem néz még felénk sem, de ettől még tudom, hogy tisztában van a jelenlétünkkel. Rajta van a rég megszokott érzelemmentes álarc, ahogy leül a számára kijelölt helyre. 
A Wizengamot legidősebb tagja, aki az első sor közepén ül, megnyitja a tárgyalást, aztán tűnődve néz Perselusra.
- Nos… gondolom, megérti… hogy egy ilyen horderejű ügyben nem hagyatkozhatunk csupán a megérzéseinkre. Szeretném, ha ezt meginná – int lazán a pálcájával, mire Perselus előtt egy üvegcse víztiszta folyadék tűnik fel. Perselus szemügyre veszi, majd némi méla megvetéssel az arcán visszanéz az öregre.
- Megtenné? – néz rá kérdőn az idős varázsló, mire Perselus arcán feltűnik a „nem igazán van választásom” című kifejezés. Lassan kihúzza a dugót az üvegből, és egy hajtásra kiissza a tartalmát. Néhány másodpercre lehunyja a szemét, majd amikor érzi, hogy hatni kezd az igazságszérum, újra felnéz, és várja, hogy a főbíró folytassa a mondandóját. 

- Mindannyian láttuk az emlékeit, amit Harry Potter rendelkezésére bocsátott. De gondolom, nem lepi meg, hogy mindannyiunkban maradtak kérdések. 
- Egyáltalán nem lep meg – villan rá Perselus szeme. A cinizmus a hangjában a sajátja, de tudom, Verita-szérum nélkül ezt a megjegyzést inkább megtartotta volna magának. 
- Akkor ez most a kérdések ideje – bólint rá az öreg, majd mintegy engedélyt adva a többieknek, körülnéz.

- Miért ölte meg Dumbledore-t? – jön egy indulatos hang a legfelső sorból. Ahogy felnézek, beazonosítok egy középkorú, de a testületben nagyon is fiatalnak tűnő varázslót. Ezért hát az indulat. Még hiányzik belőle a kellő bölcsesség. Bennem az a gondolat fogalmazódik meg, amit Perselus mondott nekünk, hogy felnőtt, értelmes varázslóknak tényleg gondot okoz értelmezni az emlékeit?
- A történet nem itt kezdődött – jegyzi meg félhangosan Harry. Néhány szem felé fordul, de aztán a bíróság vezetője visszafordul Perselushoz. 
- Válaszoljon a kérdésre!
- Azért, mert ez is része volt Dumbledore tervének – mondja Perselus rezignáltan. Kénytelen igazat mondani, de gondolom benne is megfordultak azok a gondolatok, hogy semmi kedve újra és újra ismételgetni azokat a dolgokat, amiket már úgyis feltárt az emlékei által. 
- Miért? – folytatja a faggatózást a hátsó sorban ülő varázsló.
- Mert csak így akadályozhattuk meg, hogy a Nagyúr megszerezze az Ősi Pálcát.
- Miért hívja még mindig így? – kotyog közbe egy idősebb boszorkány. 
- Húsz évig hívtam így, és a halála nem változtat ezen – pillant rá Perselus. 
- Ez a név tiszteletet sugall. Tisztelte? – veti közbe egy idősebb varázsló, aki a vezető mellett ül. 
- Az erejét tiszteltem, és a tudását – bólint rá Perselus. – Az eszméit már nagyon rég nem.
- Szóval csak a pálca volt az oka, hogy Dumbledore-nak meg kellett halnia? – veszi vissza a szót az első kérdező.
- Dumbledore meg akart halni – néz fel rá Perselus.
- Miért?
- Mert mint minden ember, félt a fájdalmas és megalázó haláltól, ami várt volna rá.
- Mi történt vele?
- Egy nagyon nagy erejű sötét átok érte, ami ellen nem tehettünk semmit.
- Hogyan?
- Megsemmisítette Voldemort egyik horcruxát. 
- Hogy került hozzá ez a tárgy? – teszi fel a kérdést egy az első sorban ülő nagyon öreg boszorkány. 
- Nem tudom – rázza meg a fejét Perselus.
- Valóban? – néz rá kételkedve, mintha Verita-szérum hatása alatt lehetne hazudni. Harrynek is betelik a pohár, mert közbeszól.
- Valóban – biztosítja a boszorkányt. – Dumbledore csak velem osztotta meg a horcruxokkal kapcsolatos részleteket. 
- Miért maga? Miért ragaszkodott ahhoz Dumbledore, hogy maga tegye meg? – tesz fel végre egy értelmes kérdést a főbíró.
- Mert ezzel megerősíthettem a helyem Voldemort belső körében, és nagy volt a valószínűsége, hogy ezek után engem nevez ki a Roxfort igazgatójának. 
- Igen… ez nem sokkal később meg is történt. De miért volt ez olyan fontos?
- Mert valakinek vissza kellett fogni a tanári karba bekerült halálfalókat. 
- Hát, ez nem túlságosan sikerült – kotyog közbe valaki a tömegből. – Ha jól tudom, nap mint nap kerültek gyerekek a gyengélkedőre, kisebb-nagyobb sérülésekkel.
- De nem halt meg senki – néz rá könyörtelen pillantással Perselus, mire az illető lehajtja a fejét. 

És ez így megy hosszú-hosszú órákon keresztül, mindenkinek millió kérdése van. Van, aki még mindig Dumbledore halálát forszírozza, mások azt, hogy Voldemort miért éppen a kastélyt szemelte ki a csata színhelyének, egy ellenszenves figura pedig abból nem tér ki, hogy Perselus nem tehetett-e volna többet, hogy megakadályozza Carrow-ék kegyetlenkedéseit. Gyanítani kezdem, hogy egy, de akár több gyereke is a kastélyban tartózkodhatott abban az időben. Megértem az érzéseit, de azt nem, hogy minden miatt Perseluson akar bosszút állni. 
Harry itt-ott közbeszól, mikor úgy látja, hogy a személyes érzelmek veszik át az irányítást az objektivitás helyett, de én, mivel megígértem, csendben maradok. Néha elég nehezemre esik, de tudom, Harryre számíthatok, és ő nem ígért semmit.
Perselus még két üveg Verita-szérumot iszik meg a nap folyamán, és látom rajta, hogy egyre jobban megviseli a dolog, de még állja a sarat. Délután azt feszegetik, hogy a csata kezdetekor miért hagyta el a kastélyt, néhányan egyenesen gyávának titulálják emiatt, de ahogy kibontakozik a történet, lassan megértik, sokkal nagyobb kockázatot vállalt azzal, hogy visszatért Voldemorthoz. Faggatják még arról a néhány óráról, amit Voldemorttal a Szellemszálláson töltött, de Voldemort senkivel, még vele sem igazán osztotta meg a terveit, csak annyit hangoztatott, hogy Harry Potter magától fogja megkeresni őt. 
Sokan a bodzafa pálcára kíváncsiak, próbálják megérteni, ahogy korábban Harry is, hogy miért vált legyőzhetővé az elvileg legyőzhetetlen pálca, és sokan végre megértik, miért volt olyan fontos, hogy Dumbledore szabad akaratából és a saját kezével vessen véget az életének. Semmi esélyt nem hagyhattak annak a lehetőségnek, hogy valóban Voldemort tulajdonába kerüljön a Végzet Pálcája. 
Van egy-két ember a bírói testületben, akik időről időre a régi dolgok felé próbálnak kanyarodni, de ezeket Harry mindig félbeszakítja, mielőtt Perselus válaszolhatna. Való igaz, azokért a dolgokért Perselus már rég felelt a bíróság előtt, nem lenne szabad őket újból előrángatni. 

Késő délután van már, én is belefáradtam már a kérdésekbe, el sem tudom képzelni, Perselus mit érezhet, akivel a legrosszabb emlékeit idéztetik fel. A kérdések már nem olyan sebességgel jönnek egymás után, mint korábban, de azért még akadnak.