Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

31 / 2

Hát egy percben nem igazán lehet felkészülni egy randira, de ismerem annyira Perselust, hogy kiakadna, ha öt percnél többet kellene várnia rám, így csak gyorsan átöltözöm, átfésülöm a hajamat, és lerobogok a lépcsőn. 
- Késtél – sandít rám Perselus morcosan, de aztán elégedettséget látok villanni a szemében, így nem veszem a szívemre. 
- Ha volnál szíves megmozdulni, akár indulhatnánk is – csípek vissza egy kicsit, mire elfojt egy mosolyt, és odasétál hozzám. 
- Jól meggondoltad?
- Persze. Mehetünk – mosolygok rá. 
- És kitaláltad már, hogy hova megyünk? – kérdezi, miközben kisétálunk a kertbe. 
- Van egy kellemes hely… nem messze az Abszol úttól… 
- Hogy minél könnyebben ránk találjanak? 
- Azért hát – bólintok rá. – Mehetünk?
- Most te vezetsz – vonja meg a vállát. 
- És gondolom, ez téged roppantul bosszant – ugratom, de aztán csak megfogom a kezét, és már hoppanálunk is. 

Gyanakodva fürkészi a környezetünket, ahogy felbukkanunk London egy kevésbé zsúfolt pontján. Nem láthat semmi fenyegetőt, mert végül megadón elindul velem az étterem felé. Vigyorogva nézek rá, mire szigorúbb arckifejezést ölt. 
- Nem hittem volna, hogy rá tudlak beszélni – ugratom. 
- Ha nem vetted volna észre, te mindig minden őrültségbe belerángatsz – mondja továbbra is morcosan. 
- Ezt most élvezni fogod. 
- Kétlem – biztosít, miközben kinyitja nekem az ajtót, és előre enged. 
Kevesen vannak odabent, így csak mérsékelt pusmogást kelt a megjelenésünk, de azért Perselus vet rám egy ’na ugye megmondtam’ pillantást. Csak vállat vonok, és letelepszem az egyik asztalhoz, ami elég távol van a többi vendégtől.
A pincér udvariasan úgy tesz, mintha nem ismerne meg bennünket, de a szeme nyugtalanul rebben ide-oda, így tudjuk, tisztában van vele, kik vagyunk. Ennek ellenére csak megrendeljük a vacsoránkat, és egy pohárka bort. 

Kissé szokatlan, hogy a vacsoránkra várni kell, így belekortyolunk a borunkba, mikor az megérkezik, de mivel Perselus még mindig feszült kicsit, próbálok beszélgetést kezdeményezni. 
- Tudod… komolyan nem hittem, hogy eljössz velem. Te mindig… olyan visszavonultan éltél.
- Még mindig nem tudsz rólam sok mindent – sandít rám. – A régi dolgaimról biztosan. 
- Azt ne mondd, hogy régen nagy társasági életet éltél.
- Ez olyan hihetetlen lenne?
- Eléggé – bólintok rá. 
- Pedig…
- Na, erre kíváncsi vagyok.
- Annak idején, még a Nagyúr első fénykorában a Malfoy kúria volt a társasági élet egyik központja. Egymást érték a bálok, estélyek, különböző összejövetelek. 
- És te is ott voltál?
- Hogy is mondják ezt a muglik… - tűnődik el. – Kötelező protokoll… munkaköri kötelesség, és hasonlók.
- El tudom képzelni, mennyire lelkesedtél – vigyorgok, de megvillan a szeme.
- Nem, nem tudod elképzelni. Az ilyen estékre felkészülve tökéletesítettem az okklumencia tudásomat. 
- Ennyire vészes volt?
- Térdig jártunk a képmutatásban és a kétszínűségben. Sosem tudhattad senkinek a valódi szándékát. 
- Akkor a legilimencia tudásodat is tökéletesíthetted. 
- Pontosan – bólint rá. – Ha élve ki akartam jönni a házból, nem ártott tisztában lennem a vendégekkel. 
- És… kivel mentél partizni?
- Már megint féltékeny a kisasszony – kortyol bele Perselus a borába, csak, hogy húzza az agyam. 
- Persze. Nem már megint, állandóan – biztosítom. – Szóval?
- Legtöbbször egyedül. Ha nem, ahhoz komoly érdekek fűződtek. Általában Voldemort Nagyúré. 
- És táncoltál is?
- Egy újabb dolog, amit nem tudsz elképzelni rólam, igaz?
- Nem, nem igazán. Az iskolai bálokon sem láttalak soha táncolni. 
- Az iskolai bál munka, és nem szórakozás. És különben is, kivel kellett volna táncolnom, McGalagonnyal? Vagy Bimba professzorral?
- Na és Madam Hooch? Őt még kedvelted is… 
- Igen. Pontosan emiatt tudtam, hogy ő is inkább a világ végéig repülne, mint hogy táncra perdüljön egy roxfortos bálon. 
- Na látod, emiatt nem tudlak elképzelni táncolni – ugratom tovább. – Ezt a hozzáállást szoktam meg tőled.
- Pedig Cissy szerint jobb táncos voltam, mint Lucius.
- Cissy… hát persze – húzom el a számat. 
- Ha valakire, hát rá nem kell féltékenynek lenned – fintorog. – Cissy a legkiállhatatlanabb aranyvérmániás elkényeztetett hisztérika, akit valaha ismertem. Sokszor kedvem lett volna megtépni… de annak idején ugyanazon a létrafokon álltunk a férjével, nem sokat tehettem ellene – von vállat, és közben megérkezik a vacsoránk is. Megvárjuk, míg a pincér elénk lebegteti, aztán tűnődve enni kezdünk. 

- Később megelőzted Luciust – sandítok fel pár perc után Perselusra. 
- Biztos vagy benne, hogy akarsz erről beszélni? 
- Csak ha nem gond – mondom állva a pillantását. 
- Nekem nem – von vállat. – Való igaz, később megelőztem a ranglétrán. De ennek két oka is volt. Részemről Dumbledore parancsa, de Lucius hozzáállása is sokat változott. 
- Na persze – mondom egy grimasszal. – Lucius Malfoy megjavult, biztos…
- Nem, szó sincs erről – rázza meg a fejét Perselus. – De ehhez tudnod kell, hogy a Nagyúrnak háromféle embere volt…
- Mire gondolsz?
- Az egyik lojalitásból és elkötelezettségből volt vele. Hitt az eszméiben, Voldemort és a saját felsőbbrendűségében. 
- Te is ilyen voltál – szúrom közbe, de nem merek felnézni. 
- Igen. Ezt már beismertem neked – von vállat. 
- És a többi?
- A másik csoport, aki a hatalomért és a pénzért állt mellé. Ezek az emberek… ezt is a muglik mondják jól… az anyjukat is eladták volna a hatalomért… pozícióért, hírnévért… még több galleonért.
- Ilyen volt Lucius?
- Pontosan.
- És a harmadik csoport?
- Ők csupán félelemből voltak ott. Meggyőződésük volt, hogy a Nagyúr az erősebb, és hogy az ő oldalán van némi esélyük a túlélésre. Mert ők csak arra játszottak. A végén mindenképp. 
- A végén már Malfoy is csak arra játszott. 
- Így van. És ez a változás vágta haza a karrierjét. A Nagyúr mellett aki félt, előbb-utóbb hibázott. Ahogy Lucius is. 
- A minisztériumban…
- Az csak a jéghegy csúcsa volt. Az utolsó két évben kapkodott… hibát hibára halmozott. A hideg elszántságból pánik lett. Félelmében annyira akart bizonyítani, hogy folyton elbukott. De ezzel csak előkészítette nekem a terepet. Így könnyebb volt. 
- Könnyebb… na persze…
- Nem azt mondtam, hogy könnyű volt… de ha még vele is folyton versengenem kellett volna, az megosztotta volna az erőmet. Megnehezítette volna a dolgomat. És még több olyan dolgot kellett volna tennem, amit nagyon nem akartam. De ő rendesen elintézte saját magát, nem sokat kellett törődnöm vele. 
- Akkor tényleg könnyebb volt így – látom be, és elgondolkodva folytatom az evést.