Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

36 / 2

Halálosan sápadt, és mint aki csak testben van jelen, ránk se nézve a székéhez sétál és leül. 
- Jól vagy? – nézek rá már én is aggódva. 
- Azt hiszem – szakít félbe Alston -, most hagyniuk kellene a kisasszonyt visszatérni a valóságba – mondja, majd egy laza intéssel eltünteti a félig kiürült poharából a bort, és teát varázsol bele. – Igya meg ezt, Ms. Weasley! Jót fog tenni. Én pedig megnézem, mekkora bombát robbantott – somolyog Alston, és ő is kivonul az étkezőből. 
Már messziről érzem az ismerős illatot, ami Ginny poharából gőzölög, így megfogom a kezét. 
- Tényleg idd meg, segíteni fog – mondom neki, mire Harry elneveti magát. 
- Hadd találjam ki. Mezei kisezerjófű virág…
- Honnan veszed? – sandítok rá meglepetten, hisz soha az életben nem volt affinitása sem a bájitaltan, sem a gyógynövénytan irányában. 
- Tudod, Hermione… azóta ezerszer végiggondoltam az utolsó évet. És mikor először jöttünk Mr. Cowardhoz… azt hiszem, ez valamiféle jelszó volt köztetek. 
- Inkább csak egy közös titok – ismertem be mosolyogva. – Ami hozta magával az összes többit – emlékezek vissza egy nosztalgikus mosollyal, miközben Ginny is belekortyol a teájába. Szinte már az első kortynál visszatér némi emberi szín az arcába, és végül vesz egy mély levegőt, mintha lerázna magáról valami súlyos terhet. 
- Minden rendben? – kérdezi ezúttal Harry. 
- Igen, csak… Piton… soha nem… a köntörfalazásáról volt híres.
- Igen, ő mindig kíméletlenül szembesít az igazsággal – bólintok rá én is. – Nagyon kemény volt?
- Igen – bólint rá Ginny tűnődve. – De nem… bunkó módon volt kemény, csak… nem is tudom…
- Megvilágította, ő hogy látta ezt az egészet – próbálom kisegíteni. 
- Igen. És ez… még így is… elég letaglózó. Így, hogy… benne voltam a közepében, és azért részese voltam… egy részének. 
- Talán nem kellett volna ezt így a nyakadba zúdítania – sóhajt Harry. – Ez sokszor… még nekem is kemény.
- Nem gond – vesz egy újabb nagy levegőt a lány, és kiissza az utolsó kortyot is a teájából. – Jó ez a lötty. Mi ez?
- Amit Harry mondott – vonok vállat. – Kisezerjófű tea. Megspékelve ezzel-azzal. Senkit nem untatok bájitaltani részletekkel – nevetem el magam. – Ha valakit érdekel, kérdezze Perselust. 
- Még mit nem – kontráz rá Harry. 
- Tulajdonképpen – néz rám tűnődve Ginny -, úgy jöttem ma ide, hogy fogalmam sincs, mit eszel ezen a pasin…
- És most már van? – kérdezem mosolyogva. 
- Ő… egy különleges ember – csóválja meg a fejét sóhajtva. 
- Vigyázz, a végén még féltékeny leszek – figyelmezteti Harry. 
- Te is különleges vagy – mosolyog rá Ginny. – Csak… valahogy máshogy.
- Ez így van – bólintok rá én is, de közben Neville megint nagyot csuklik mellettem, de mielőtt hozzá fordulhatnék, Luna ábrándos hangon megszólal. 

- Tudtátok, hogy minden különleges embernek egy borgasz van a fejében? 
- Egy mi? – kérdezzük egyöntetűen mind a hárman, mire a csaj valami kacifántos magyarázatba kezd, mi pedig inkább a saját gondolatainkba merülve kortyolgatjuk a borunkat. 
- Harry, te érzed, hogy lenne valami a fejedben? – próbálok kiszakadni a múlt valóban letaglózó hatása alól. 
- Persze. Néhány emlék és gondolat, amit igazán megehetne egy furmász… vagy micsoda. 
- A furmász más, Harry – tiltakozik hevesen Luna, és ezúttal azt kezdi magyarázni, mi a különbség a kettő között. Pár percig hagyjuk, de aztán inkább felvetjük, hogy átadhatnánk az ajándékokat.

Úgy tűnik, mindannyian örülnek azoknak az apróságoknak, amikkel megleptem őket, és én is örülök a könyveknek, amiket tőlük kapok. Luna mindentlátó csodaszemüvegével nem sokat tudok kezdeni, főleg mert nem is áll szándékomban a furmászokat és borgaszokat látni, de azért mosolygok hozzá. 

Jócskán elmúlik már éjfél, mikor a többiek végül szedelőzködni kezdenek. 
- Azért remélem, minden várakozással ellentétben jól éreztétek magatokat – nézek rájuk kíváncsian. Harry és Ginny miatt annyira nem aggódom, és persze ők azok, akik megnyugtatnak. 
- Persze – mosolyog rám Ginny. – Nem állítom, hogy sűrűn idemerészkedek, de azért jó volt ez így. 
- Majd, ha végzel a sulival, sűrűbben találkozhatnánk – ajánlom. – Persze akkor meg majd híres játékos leszel…
- Na ahhoz azért idő kell – rázza meg a fejét Ginny. – És a barátaimról akkor sem fogok elfeledkezni. Remélem, azért pár meccsre kijössz te is, és…
- Perselus? El tudod képzelni? – tör ki belőlem a nevetés. – De én feltétlenül ott leszek – mosolygok, majd Nevillhez fordulok. – Ugye nem harapta le senki az orrod? 
- Nem – látja be fintorogva, miközben kifele indulunk a folyosóra. 

- Á, fiatalok, máris mennek? – lép ki a nappaliból Alston, de épp csak annyira rázza meg a fejét, hogy én értsem, jobb, ha nem erőltetem, hogy Perselus is elköszönjön a vendégeinktől. 
- Késő van már, Mr. Coward – mosolyog rá Harry. – Köszönjük a meghívást! És igazán finom volt a vacsora. 
- Ennek őszintén örülök – hajt fejet az öreg. – Remélem máskor is vendégül láthatom önöket. 
- Biztosan így lesz – ígéri Harry. 
- Akkor nyugodalmas jó éjszakát a hölgyeknek és az uraknak! – mosolyog még rájuk, aztán én is elbúcsúzom a csapattól, még megígértetem velük, hogy máskor is eljönnek látogatóba, és kisorjáznak az ajtón. 

- Minden rendben? – fordulok vissza Alston felé. 
- Igen, minden rendben – mosolyog rám megnyugtatóan. – Üljünk le, és igyunk még egy pohár teát.
- Csak miután átadtam önnek az ajándékát – nevetem el magam, és magamhoz hívom a kis csomagokat az emeleti szobánkból. 
Ahogy sejtettem, Alston örült a hasznos holmiknak, amiket adtam neki, és az a gyanúm is beigazolódott, hogy könyvet kapok tőle. Közben valahogy újra és újra Perselusra tévedt a tekintetem.
- Minden rendben? – kérdezem újra. 
- Csupán… azt hiszem, Weasley kisasszony után nekem is sikerült kibillentenem az egyensúlyából Perselust. Semmi komoly, csupán apróság – igyekszik megnyugtatni, mikor látja az aggodalmat a szememben. – Azt hiszem, ideje ágyba tenni magam. Jó éjt, kisasszony! És neked is Perselus! És még egyszer boldog karácsonyt! – mondja, és magunkra hagy bennünket. 

Odasétálok Perselushoz, és leguggolok elé. 
- Jól vagy? – fogom meg a kezét.
- Igen. 
- Elmondod?
- Nem, ezt most nem – hárítja el a kérdést, és tudom, semmi értelme nem lenne faggatóznom.
- Rendben – adom meg magam végül. – Felmegyünk mi is? 
- Mehetünk – mondja nagy levegőt véve, és lassan mi is felsétálunk a szobánkba