Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

22 / 2

Mintha nem lenne épp elég a bajom, a következő órám bájitaltan. A terem előtt találkozunk csak Harryvel, de nincs időm kérdezni tőle semmit, mert megjelenik Perselus, és beenged minket a terembe. 
Ennyire még sosem voltam szétszórt az üst mellett. Minden egyes utasítást háromszor kell elolvasnom, hogy felfogjam az értelmét, mert a recept utasításait újra és újra megszakítják Ron szemrehányásai. Tudom, hogy Ron nagyon dühös, és Harry tekintete, ahogy néha felém téved, azt sugallja, hogy neki is volt már egy nehéz beszélgetése vele. Nem tudom, mit mondhatnék neki… csak ez jár az agyamban, mikor arra kapom fel a fejem, hogy a higított sárkányvért tartalmazó üvegcse kirepül a kezemből. 
- Még egy csepp, Ms. Granger, és mindannyian megtanulunk seprű nélkül repülni – förmed rám Perselus, miután az üveg a falon csattanva szilánkjaira törik. – Öt pont a griffendéltől – teszi még hozzá. Csak lehajtom a fejem, hogy ne kelljen állnom a pillantását.
- Szedd össze magad, mielőtt még jobban elragadtatja magát – súgja oda Harry, mire veszek egy nagy levegőt, és kényszerítem magam, hogy a figyelmem visszatérjen az üsthöz.
Meg kell szenvednem azért, hogy az alaposan elszúrt bájitalból valami használhatót kihozzak, de még így is, mikor kiviszem a mintámat, Perselus a kezébe veszi, és lesajnálón méregeti. 
- Maga itt marad, Ms. Granger – mondja, mikor a többiek már pakolják a holmijukat –, és elsorolja nekem, milyen hibákat vétett!
Csak lesütött szemmel ülök a helyemen, míg a többiek kisorjáznak az ajtón, aztán Perselus odasétál mellém.
- Mi történt?
- Elmondtam Ronnak, hogy én csak barátságot érzek iránta… hogy valaki mást szeretek. 
- Az utolsó hidat is felégetted magad mögött – állapítja meg egy sóhajjal. 
- Ne haragudj, de most nem arra van szükségem, hogy még te is bánts! – nézek fel rá. 
- Tudom – bólint. – De most nincs túl sok időnk. Szedd össze magad! Weasley majd megbékél…
- Most nagyon kiborult… 
- Elmondtad neki, hogy…
- Nem –rázom meg a fejem. – Így is elborult az agya, az lett volna még a kegyelemdöfés. Ne haragudj!
- Talán tényleg jobb így. De most menj, mert elkésel a következő órádról. 
- Megyek – pakolom össze a cuccom, de közben leverem az asztalról a hozzávalós tálcámat. Perselus nem várja meg, míg tovább szerencsétlenkedek. 
- Menj, majd rendet csinálok!
- Köszönöm! – suttogom, és kimenekülök a teremből. 

Üveges szemekkel magam elé bambulva sétálok át a következő órámra, amit csak testben sikerül végigülnöm, a gondolataim teljesen máshol járnak. Óra után úgy megyek vissza a lakosztályunkba, hogy közben nem is tudom, merre járok, de már a folyosón hallom, hogy Harry és Ron vitatkoznak. Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy elmenekülök, de tudom, az sem oldana meg semmit, így belépek.
- Remek! – fordul felém dühösen Ron. – Legalább neked is elmondhatom, hogy elmegyek!
- Mi? – döbbenek le. 
- Ron itt akarja hagyni az iskolát – néz rám szemforgatva Harry. 
- Még csak vissza se fogok nézni! – kiabálja magából kikelve Ron.
- De… de hát ez őrültség – nézek vissza rá. – Az aurorképzőbe nem…
- Nem érdekel az aurorképző! Sokkal jobb állásom lesz a minisztériumban. 
- RAVASZ nélkül? – néz rá kétkedve Harry. 
- Ron… Ron, kérlek, ne csinálj butaságot! – kérlelem én is. – Ne tedd tönkre miattam az életed!
- Ne legyél ennyire elszállva magadtól! A legkisebb befolyásod sincs az életemre! – néz rám dühösen. – Ezt már eldöntöttem! Elmegyek és kész! –mondja, aztán bevágtat a szobájába, én pedig leroskadok Harry mellé. 

- Ezt ugye nem gondolja komolyan? – nézek rá kétségbeesve. 
- De, most komolyan gondolja. Tudod, milyen forrófejű. Ez most pont olyan, mint mikor a télen otthagyott minket. Elszállt az agya.
- De nem hagyhatjuk… Harry, csinálj vele valamit!
- Mégis mit? Küldjek rá bénító átkot?
- Nem tudom! Nem hagyhatjuk, hogy elmenjen!
- Hermione – fogja meg a kezem. – Most ki van borulva. Had menjen. Majd megnyugszik, aztán visszajön. Mint akkor régen is. Már másnap vissza akart jönni. Most is így lesz.
- Gondolod?
- Nem tudom – rázza meg végül a fejét. – Remélem – mondja, aztán csak nézünk magunk elé a levegőbe. 
Fél órával később kicsapódik Ron szobájának az ajtaja, és kicipeli rajta a ládáját. Harryre nézek, de ő is ugyanolyan tanácstalan, mint én. Mikor Ron már majdnem eléri az ajtót, utána lépek. 
- Ron, ne menj el! – kérem. – Én nem akartam… én nem direkt bántottalak meg! Ne haragudj!
- Azt hiszed, ez így működik? – kérdezi, miközben úgy néz rám, ahogy más a meztelen csigára. – Én bíztam benned! Átvertél!
- Ez nem igaz! Én nem mondtam neked semmi olyasmit – próbálok védekezni, de tudom, ez elég gyenge. Ron is így gondolhatja ezt, mert még egyszer végignéz rajtunk, aztán kivonul az ajtón. 
Megsemmisülten nézek utána, és lassan csorogni kezdenek a könnyek az arcomon. Harry odajön hozzám, és visszavezet a kanapéra.
Tulajdonképpen magam sem tudom, mit siratok. Ron mindig közénk tartozott, bár amikor ilyen idióta, szívesen elküldeném magam is melegebb éghajlatra. Ennyire azonban nem gondolnám komolyan. Harrynek igaza volt. Előbb észre kellett volna mennem, hogy mi megy végbe benne. Hogy lehettem ilyen vak? Amúgy meg, hogy a bánatba lehetne másként vigasztalni valakit, aki gyászolja a testvérét? Mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy had sírdogáljon magában? Ez megint egy tipikusan olyan eset, amikor csak jót akartam, és csak ártottam azoknak, akik közel állnak hozzám. Próbálok abba kapaszkodni, amit Harry mond, hogy Ron majd észhez tér, és belátja, hogy hülyeség volt elmennie, de egyelőre csak patakokban folynak a könnyeim, hiába próbál Harry vigasztalni. 

Egy jó órával később kicsapódik az ajtó, bevonul rajta Ron, maga után cipelve a ládáját. Nem néz egyikünkre sem, csak bemasírozik a szobájába, és jól bevágja maga mögött az ajtót. 
- Azért ennyire hamar nem gondoltam, hogy visszajön – néz rám Harry. 
- Mi történhetett? – nézek rá döbbenten. 
- Fogalmam sincs – rázza meg a fejét, és újra visszasüllyedünk a gondolatainkba. Néhány perccel később azonban felkapom a fejem, és a pillantásom találkozik Harryével. 
- Ugye nem arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz? – kérdezi.
- Mi más történhetett volna? – kerekednek ki a szemeim. 
- Mit mondtál neki óra után?
- Csak, hogy Ron nagyon kiborult, amiért visszautasítottam. Beszélek vele – próbálok felállni, de Harry a karomnál fogva visszahúz. 
- Most jobb, ha hagyod mindkettőt lehiggadni. Ez… nem lehetett egyszerű menet. 
- Igaz – látom be. Jobb, ha ezúttal tényleg nem rontok ajtóstól a házba, mielőtt még én is megkapom a magamét. – Szerinted mit mondott neki, amivel maradásra tudta bírni?
- Mondott? – néz rám egy grimasszal Harry. – Szerintem simán megátkozta. 
- Átkozta a fenét – tiltakozom. Harry elneveti magát, még mindig nem igazán szereti a gondolatot, hogy így védem Perselust, de még így is hálás vagyok neki, hogy elfogadja. Az lenne még a hab a tortán, ha vele is harcolnom kéne ebben az ügyben. 
A délután hátralévő részében nem igazán találjuk a helyünket, csak vacsoraidőben térünk vissza a valóságba. Ronról beszélgetünk, miközben néhány falatot próbálunk magunkba erőltetni, de nem igazán van étvágyunk. Közben néha lopva a tanári asztal felé pillantunk, de hát, ahogy korábban soha, úgy most sem látunk Perseluson semmit, ami igazolná a gyanúnkat. 
Szeretnék már aznap este beszélni vele, de Harry lebeszél róla. Szerinte még időt kellene neki is adnom, ahogy Ronnak is. Következő nap is le kell mondanom a dologról, mert pont aznap későig folyosóügyeletes, így nem tudok feltűnés nélkül a közelébe jutni.

Következő nap bájitaltanon próbálok odafigyelni, és elfogadható teljesítményt nyújtani. Harry megszenved az adott bájitallal, néha meredten nézi, hogy mit csinálok, és próbál utánozni. Látom, hogy Perselus észreveszi, de nem teszi szóvá. Óra végén, mikor már összepakoljuk a holminkat, ránk szól. 
- Granger, Potter, visszaülni! 
Csak összenézünk, aztán engedelmesen visszatelepszünk a helyünkre, és megvárjuk, míg kiürül a terem. 
Perselus feláll az asztalától és karba tett kézzel közelebb sétál hozzánk. 
- Nyolc éve… - néz végig rajtunk -, nyolc éve arról szól az életem… hogy elsimítsam a maguk kisebb-nagyobb kalamajkáit. Elegem van belőle! Tanulják meg végre normális mederben tartani az életüket!
- Igen, professzor úr! – vágjuk rá mind a ketten. 
- Úgy viselkednek, mint a nyolc éves gyerekek! Ha valami nem az elképzeléseik szerint alakul, fogják magukat és elmenekülnek!
- Ezt biztos, hogy nekünk szeretnéd a szemünkre vetni? – nézek rá. Kis híján elmosolyodok, ahogy Harry megrándul, hogy letegeztem Perselust. Érdekes, Voldemort nevébe sosem borzongott bele. 
- Egyikük sem különb – néz rám Perselus. – Ideje, hogy végre felnőjenek!
- Ezen már túl vagyunk. Néhány hónapja mindenképp – veszi elő a feleselős stílusát Harry is, talán az én könnyedségemen felbuzdulva. Perselus szeme vészjóslóan összeszűkül, de nekem semmi kedvem ahhoz, hogy egymásnak essenek. Épp elég Ron duzzogását elviselni. 
- Professzor úr, mennünk kell órára – próbálkozom. 
- Tűnjenek a szemem elől! – fordul felém a pillantása, de tudom, hogy elrontottam a szórakozását, amit a közelgő szócsata jelentett volna. Sebaj, ezer lehetőségük lesz rá, amikor egyikünk sem lesz ennyire feszült. 
Összeszedelőzködünk, és már az ajtó felé indulunk, mikor visszafordulok. 
- Köszönöm, hogy nem engedted elmenni. 
- Nem lesz könnyű vele – néz rám egy egész kicsivel higgadtabban. 
- Tudom – sóhajtok, és megint kifele indulok, csak hogy megint megtorpanjak. 
- Elmondtad neki? – kérdezem riadtan. 
- Nem. De lehet, hogy rájött. Vagy ha még nem, akkor a közeljövőben rá fog. 
- Ezzel nem nyugtattál meg. 
- Pedig azt már a te dolgod lesz lekezelni – biztosít, mire veszek egy nagy levegőt, és Harryvel kisétálunk az ajtón.