Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

16. Fejezet

Úgy rohanok lefele a dombon, hogy már nem is kapok levegőt, de tudom, hogy egy pillanatra sem lassíthatok. Minden azon múlhat, hogy elég gyors tudok-e lenni. Ahogy belépek a Szellemszállásra, egy pillanatra megtorpanok. Perselus halálosan sápadt, nem lehetek benne biztos, hogy egyáltalán életben van, csak amikor már újra mellette térdelek. Kitapintom a pulzusát, ami nagyon ritka és gyenge, de még ver a szíve, és a megkönnyebbülés végigömlik rajtam. Ennek ellenére egy másodpercet sem veszíthetek, így megfogom a kezét, és a gyengélkedőre hoppanálok vele. 
- Madam Pomfrey, kérem, segítsen! – kiáltok az öreg javasasszonyért, de az, mikor ránk néz, megkeményedik az arca. 
- Megbocsásson, kisasszony, de most kisebb gondom is nagyobb, mint vele foglalkozni! – mondja, és visszafordul a férfihez, akit láthatóan egy komoly átok talált el. 
Egy pillanatra dühös leszek, de aztán próbálok lehiggadni. Több mint kéttucatnyi félájult, súlyosan sérült ember fekszik már az amúgy is kétszeresére bűvölt gyengélkedőn, miközben folyamatosan hozzák az újabbakat, megértem Madam Pomfreyt, hogy nem Perselust rangsorolja az első helyre, akiről nem tud semmit, csak a feltételezést, hogy megölte Dumbledore-t.
Én viszont nem adom fel ilyen könnyen. Ezúttal az eredeti Kék csillag esszenciát tartalmazó üveget tépem le a nyakamból, és Perselus szájába öntöm, majd, mivel én másképp nem tudok gyógyítani, a gyengélkedő bájitalos szekrényéhez lépek. 
- Mit csinál, kisasszony? – szól utánam Madam Pomfrey, de nekem elszakad a cérna, így visszapördülök felé. 
- Lehet, hogy magát nem érdekli, ha egy ember meghal a szeme előtt, de engem még igen! Hagyja, hogy tegyem a dolgom! – mondom, és feltépem a szekrény ajtaját. 
Összeszedek néhány bájitalt, de elég szegényes a készlet. Madam Pomfrey a diákok apró-cseprő baleseteire van felkészülve, nem egy háborúra. Ennek ellenére találok néhány hatékony erősítő bájitalt, ami talán hasznos lehet, így azokat megitatom Perselusszal. Mikor belátom, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel ennyit tehettem, csak leülök az ágya mellé, és megfogom a kezét. 
Érzem a döbbent csendet, a kérdő tekinteteket a hátamban, de a legkevésbé sem érdekel. Most csak az a fontos, hogy Perselust valahogy életben tartsam, nagy ívben teszek arra, hogy erről ki mit gondol. 

Napoknak tűnő néhány óra után csillapodik a téboly a gyengélkedőn. Madam Pomfrey ellátja a sérülteket, aki tud a saját lábán távozni, hazamegy, akinek további ápolásra van szüksége, azt elszállítják a Mungóba, csak alig egy tucatnyian maradnak a javasasszony felügyelete alatt. Mikor már van egy lélegzetvételnyi ideje, odajön hozzánk. Megáll Perselus ágyánál, és tudom, azon tűnődik, miért küzdök érte ennyire. Végül talán belátja, hogy neki az a dolga, hogy gyógyítson, bárki is kerüljön elé, így elvégez néhány bűbájt, de aztán csak csóválja a fejét. Ez némi ijedtséggel tölt el, még jobban lesápadhatok, így megszólal. 
- Küzd – néz rám végül. – De a méreg is. Szétterjedt az egész testében. Nem lesz könnyű dolga, ha le akarja győzni. De többet én sem tehetek érte. Nem tudom, miket adott neki, mielőtt idekerült, de annak köszönheti az életét – mondja, és elsétál. 
Egy sóhajjal visszafordulok Perselushoz, és megszorítom a kezét. 
- El is várom tőled, hogy küzdj! Légy erős, ahogy mindig is az voltál! Annyi csatát harcoltál már végig, ezt is meg kell nyerned! – mondom neki szigorúan, de aztán csend borul ránk. Körülöttünk a többi beteg lassan gyógyító álomba merül, de én csak Perselust nézem. Olyan sápadtnak tűnik, félelmetesen sápadtnak, és a pulzusa is gyenge még mindig. Nagyon aggódom érte, még akkor is, ha Madam Pomfrey szerint küzd. Csak remélhetem, hogy elég ereje lesz leküzdeni a mérget. 

Végtelenül lassan telik csak az éjszaka, valamikor hajnaltájt egy kicsit elszenderedek, de egy fél órával később felriadok újra, és megint a gondolataimba merülök. Az jut eszembe, amit Harry mondott. Miért nem mondtam el? Ugyan minek? Mi értelme lett volna? Ő volt az első, aki kikiáltotta Perselust bűnösnek, mondhattam volna akármit, úgysem hitt volna nekem. Annyit érhettem volna el, hogy bennem is elveszti a bizalmát. Kinek lett volna ez jó? Most legalább végre hisz. Most, hogy a saját szemével látta a valóságot. 

Reggel Madam Pomfrey benéz, hazaenged még néhány embert. Odajön hozzánk is, megismétli a tegnapi bűbájait, de ahogy elhúzza a száját, tudom, hogy most sem hozott sokkal jobb eredményt. Ezúttal ő választ néhány bájitalt a szekrényből, amit megitat Perselusszal, aztán tovább lép a következő ágyon fekvő beteghez. 
Este azt mondta, Perselus csak annak a bájitalnak köszönheti az életét, amit megitattam vele… valószínűleg így van. Ha nem traktálom bele akkor, szinte biztosan meghalt volna, mire visszaérek hozzá. Azon tűnődöm, mit adhatnék még neki, ami segíthetne, de itt a gyengélkedőn nincs semmi, hosszú órákra pedig nem akarom magára hagyni, hogy kutassak egy alkalmas bájital után, és esetleg elkészítsem. És különben is, melyik bájitalos könyvben találnék bájitalt egy horcruxá vált kígyó mérge ellen? Nem hiszem, hogy valaha valaki is szembekerült már hasonlóval… Voldemort lelkének egy mocskos darabjával. 
Most már csak Perseluson múlik minden. Tudom, hogy erős, és próbálok hinni benne, hogy hamarosan magához tér. Ennek ellenére félek… kimondhatatlanul. Mi lesz, ha elveszítem? Mintha valaha is csak egy pillanatig az enyém lett volna. Aztán eszembe jut az ölelése… igenis volt egy pillanat, mikor az enyém volt, és én az övé. A káosz közepén találtunk egy pillanatot, ami szavak nélkül is mindent elmondott. 

Délután rám találnak a fiúk, de nem igazán tudnak szót érteni velem. Harrynek bűntudata van, azt látom, de azt is, hogy még mindig nem teljesen békült meg az igazsággal. És persze próbálja kifürkészni, mi van köztünk Perselusszal. Nagy fába vágta a fejszéjét, hisz még én magam sem tudnék válaszolni erre a kérdésre. Mármint nem a saját részemről, hisz magamnak rég beismertem már, mit érzek iránta. Mikor a hosszú hideg éjszakákon a tűz mellett csak rá tudtam gondolni, az ölelésére, arra az óvatos és tartózkodó, de mégis sokat mondó puszira, amit a homlokomra adott. De azt, hogy ő mit gondol, mit érez, mit szeretne tenni, miután magához tért, elképzelésem sincs. A múltkor a háborúra hivatkozva ki tudott térni a dolog elől, de most előbb vagy utóbb szembe kell nézni e vele. Nem lesz könnyű. Lehet, hogy ő, aki már annyi mindennel szembenézett, nem lesz képes szembenézni a saját érzéseivel. Talán már olyan mélyen elfojtotta őket, hogy nem is akarja engedni, hogy újra felszínre törjenek. 

Kis ideig csendben beszélgetünk a többiekkel, hisz én Voldemort halála után azonnal bezárkóztam ide, és nem tudok semmiről, ami azóta történt. Kérdezgetek, de mikor elkezdik sorolni, kik vannak az áldozatok között, még jobban elkeseredek, így másra terelik a szót.
Harry elmondja, hogy átadta Perselus emlékeit az aurorparancsnokságnak, hogy megvizsgálják, és ha valódinak találják, valószínűleg elég lesz ahhoz, hogy felmentse Perselust a vádak alól. És arra is ígéretet kapott, hogy nem zargatják Perselust, amíg fel nem kel a betegágyából. Ez jó hír, most már csak annyi kellene, hogy felébredjen, hogy élhessen ezzel a lehetőséggel. Ez lesz a nehezebb dió. 
Az állapotában estig sincs semmi változás, és ez, valamint a fáradtság már engem is kezd maga alá gyűrni. Madam Pomfrey próbál elzavarni, hogy egyek valamit és aludjak egy kicsit, de nem vagyok hajlandó elmozdulni Perselus mellől. 
Mikor az öreglány már nagyon csúnyán néz rám, annyiba beleegyezek, hogy a szomszédos ágyon alszom egy keveset. Lehunyom a szemem, de mikor hallom, hogy a javasasszony mögött bezáródott az ajtó, kinyitom, és csak nézem Perselust. A sápadt holdfényben csak még haloványabb az arca, valahogy mégis érzem, hogy egy hajszálnyival közelebb van a győzelemhez. Nem mondom, hogy ez segít megnyugodnom, de végül, miután elütötte az éjfélt a toronyóra, maga alá gyűr a fáradtság és elalszom.