Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

21. Fejezet

Hétfő reggel valóban minden a nyakunkba szakad. Mikor a kezembe kapom az órarendemet, még magam is elszörnyedek. Minden nap reggeltől estig órám van, csak az éjszakák maradnak a házi feladatok elkészítésére. Madam Cvikker sokszor fog este tízkor kirugdosni a könyvtárból, mert nap közben nem lesz időm oda betelepedni. 
A keddi első bájitaltan órám úgy telik, hogy erővel az üstömre koncentrálok, még a fejemet sem emelem fel, nehogy egy szemvillanással eláruljam magam. Beleőrülök Perselus közelségébe, szeretnék felnézni a gyönyörű szemébe, úgy beszélgetni, ahogy akkor szoktunk, mikor kettesben főzünk bájitalt. Akkor, ha eszembe jut egy kérdés, minden szívfájdalom nélkül felteszem, de órán nem lehet, el kell raktároznom magamban mindent, ami csak eszembe jut. 
A fiúk lassabban zökkennek vissza a tanulásba, mint én, az elmúlt egy évben megszokták a szabadságot, így most a kötelékeket, a szoros időbeosztást, a számonkérést nyűgnek érzik. Ennek ellenére csak esténként, a lakosztályunk békés nappalijában adnak hangot ennek, és a végén mindig saját magukat győzik meg, hogy jó ez így, és hamar el fog telni ez az egy év.

Az első hétvégénk még viszonylagos nyugalomban telik. Perseluson kívül csak McGalagony adott házit, azt gyorsan péntek délután megcsináltuk, hogy szabad legyen az egész hétvége. 
A fiúk szombat délután kimentek kviddicsezni. Nagyon hiányzik nekik az edzés, de hát a ház csapatában már nem lehetnek benne, így csak a maguk örömére játszottak, míg én a lelátón élveztem a szeptemberi napsütést. 
Csak vacsoraidőre mentünk vissza a kastélyba, aztán visszavonultunk a lakosztályunk csendjébe. Az első néhány napban a diákok még sugdolóztak a hátunk mögött, a merészebbje próbált szóba elegyedni velünk, hogy első kézből hallhassa a történteket, de hamar leszereltük őket, és visszavonultunk a saját birodalmunkba. 
Most is a nappaliban helyezkedünk el, én számmisztikát tanulok, Harry egy kviddicsújságba merül, Ron kezében pedig érthetetlen módon az Álom a jóslásban egyik könyvtári példánya van. 
Harry időnként forgatja maga előtt az újságot, hogy a fényképen száguldozó seprűlovasok mozdulatait el tudja lesni, de vele ellentétben Ron szinte alig lapoz a könyvében. Fél szemmel figyelni kezdem, és mikor már fél órája nem lapozott, megállapítom, hogy a könyv csak alibinek van a kezében, a gondolatai órák óta máshol járnak. 

- Megyek, lefekszem – mondja nem sokkal éjfél előtt Harry, és nagyot ásít. – Jó éjszakát!
- Jó éjt! – köszönök el tőle, de Ron, aki azóta sem lapozott egyet se, észre se veszi, hogy mi történt. Megvárom, hogy Harry mögött bezáródjon az ajtó, aztán leteszem a könyvem, és átülök mellé a kanapéra. 
- Minden rendben? – kérdezem óvatosan, mire összerezzen. A gondolatai legmélyéről szakíthattam ki. 
- Persze – mondja nem túl meggyőzően. 
- Rá gondolsz, igaz? A bátyádra – simogatom meg a karját, aztán kiveszem a könyvet a kezéből, és leteszem az asztalra. 
- Tudod… Charlie volt a kedvenc bátyám – ül fel egy nagy sóhaj kíséretében. – Ő sosem csúfolódott velem, sosem cikizett, amiért én vagyok a legkisebb fiú. Pedig nyolc évvel volt idősebb nálam. Az ikrek mindig ilyenek voltak… sosem tudták megállni, hogy belém kössenek. Tudom, hogy egy szemernyi rossz szándék sincs emögött, egyszerűen csak komolytalanok, de… akkor sem tudtunk soha beszélgetni. El tudod képzelni Fredet vagy Georgot, amint normálisan beszélgetnek? – teszi fel a költői kérdést fintorogva, de aztán folytatja. - Billel se volt meg soha a közös hang, és hát Percy olyan, amilyen. De Charlie-val sokat dumáltunk… Mikor kicsi voltam, mindig ő vigyázott rám, ha anya nem ért rá, és később is… nem nevetett ki még akkor sem, ha hülyeségeket mondtam neki. Lehet, hogy nem sokszor találkoztunk, mióta elment Romániába, de… az más volt. Tudtam, hogy… tudtam… - elcsuklik a hangja, és bár gyorsan letörli azt a könnycseppet, ami megszökik a szeméből, szinte azonnal ott van helyette egy másik. 
Csak átkarolom a vállát, és akkor már nem tudja tovább tartani, elsírja magát. Hosszú ideig nem néz fel, de amikor összeszedi magát, elfordul tőlem. 
- Ne haragudj, hogy így kiborultam… 
- Ron, semmi baj. A testvéred meghalt… Igaz, hogy nekem sosem volt testvérem, de el tudom képzelni, mit érzel. 
- De már több, mint három hónap eltelt. Már nem szabadna…
- Ron… a Voldemort okozta sebek olyan fájdalmasak… neked, és még sokaknak… hogy még nagyon sokáig kísérteni fogják az életünket. 
- Igen, igazad van – látja be végül. – Kösz!
- Ugyan – szorítom meg a karját. – Próbálj pihenni! –mondom neki, aztán fájó szívvel nézem, ahogy besétál a szobája ajtaján. 

A következő napokban Ronnak ingadozó a kedve, de azért általában sikerül lelket öntenem belé. Étkezéseknél is mellém ül, én pedig igyekszem elterelni a figyelmét a fájdalmas dolgokról. A suliról beszélgetünk, a házi feladatokról. Ez nálam nem szokatlan, úgyhogy még csak fel sem tételezi, hogy hátsó szándéktól vezérelve teszem. Időnként cinikus kis megjegyzéseket tesz arra, hogy minek kellett nekünk felvenni a bájitaltant, de nem veszem magamra. Csak összemosolygunk Harryvel, és másról kezdünk beszélni.