Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

5 / 3

A következő hetekben Piton nem kap minket szabályszegésen, így lassan megnyugszanak a kedélyek Ő is lecsillapodik, és lassan én is. Én lassabban. Neki megszokott dolog, hogy összekap Harryvel, hol csak egy kicsit, hol csúnyábban, de én nehezen teszem túl magam az igazságtalanságokon. Ahogy azonban telik az idő, halványulnak az emlékek, még ez is. És bár általában a fiúkkal együtt kisétálok a teremből, mégis, ha időnként valami kérdés felmerül bennem, már jóval nyugodtabb lélekkel maradok ott, hogy megbeszéljem Pitonnal. 
A Harryvel közös bájitaltan tanulásunk töretlen, így az első évvel már végeztünk is, a másodikas könyv felénél tartunk, és legalább már az összetevők kiválasztásánál nem szorul a segítségemre az órákon. Tudom, hogy Piton is észreveszi ezt, és időnként T helyett egy B-vel honorálja Harry teljesítményét. Ez persze nem szegi a kedvünket, hisz, ahogy Harry hangoztatja nagyon szívesen, nem Pitonnak, hanem a jövőnknek tanulunk. Ilyenkor csak egy nagy levegőt szoktam venni, és nem szólok semmit, hisz Pitonnak azt ígértem, hogy félévre kicsikarok Harryből egy elfogadhatót, de ez azt jelenti, hogy két hónapom maradt arra, hogy még két érdemjegyet javítsak a srác eredményein. 
Amikor Ron észreveszi, hogy Harrynek már nem az a kínszenvedés a bájitaltan óra, mint amilyen év elején volt, végül ő is csatlakozik hozzánk, de már nem vagyok hajlandó még egyszer elölről kezdeni, így ott csatlakozik be, ahol éppen tartunk, a másodéves könyv vége fele. 
Számomra pedig élvezet, hogy tanítom őket, még a magam számára is meglepő módon élvezem a dolgot. Élvezem a bájitaltant, és jó érzés az, hogy ha megszerettetni nem is, de megértetni meg tudom velük. 

December közepén, odakint már hó borítja a tájat, egyik esti számmisztika órám után kellemesen elbeszélgetek Sinistra professzorral, így jócskán elkések a vacsoráról. A fiúk már rég végeztek és visszamentek a griffendél toronyba. Már alig néhány nap van a karácsonyi szünetig, így már mindenki az utazás lázában ég, körülöttem is mindenki arról beszél. Mi, ahogy évek óta mindig, elhatároztuk, hogy a kastélyban töltjük a szünet jó részét, így nem is figyelek oda a többiek csivitelésére. 
Gyorsan megvacsorázok, és kilépek a nagyteremből. 
Már messziről kiszúrom Pitont, ahogy arrafelé tart, de nyilvánvalóan nem vacsorázni készül, mert jó meleg talár van rajta. Ezek szerint elhagyja a kastélyt. Remek. Ez már garantálja a másnap reggeli óra embert próbáló hangulatát. Fáradt lesz, és valószínűleg meggyötört is, amit persze rajtunk vezet majd le. Ezen aztán elmorfondírozok, míg a közelembe ér, aztán látom, hogy néhány pillanatig tűnődve néz rám, majd odaszól. 
- Ms. Granger, egy szóra…
Közelebb lépek hozzá, és bár óvatos, azért én észreveszem, hogy egy disaudio bűbájt von körénk. 
- Tervezett valamit ma estére? – kérdezi némileg cinikusan, de aztán megrándul az arca, mintha fájdalmai lennének. 
- Jól van, professzor úr? – kérdezem aggódva.
- Remekül – szűri a fogai közt, mire halványan derengeni kezd valami a fájdalmáról, és arról, hogy el kell hagynia a kastélyt, de mielőtt szavakba önteném, rám mordul. – Ki ne merészeljen mondani a nevét! – parancsolja, én pedig nagyot nyelek. Vesz egy nagy levegőt, hogy összeszedje magát, miközben két papírlap tűnik fel a kezében, és felém nyújtja őket. 
- El tudja készíteni egyedül? – néz rám kérdőn, mire kiveszem a kezéből, és látom, hogy két bájital receptje van rajtuk. Nekilátok, hogy átfussam őket, de nem bírja kivárni. – Olvasgasson csak nyugodtan, Ms. Granger, tulajdonképpen ráérünk – veti oda cinikusan, mire gyorsítok a tempón, és csak nagyjából futom át a két lapot. 
- Azt hiszem, meg tudom csinálni – bólintok rá. 
- Azt hiszi – csóválja meg a fejét gúnyosan – gyönyörű griffendéles… nem is vártam többet magától.
- Meg tudom csinálni – bólintok erre már magabiztosan, bár a hangomban több önbizalom van, mint amennyit valójában érzek. 
- Visszatalál a laboromba?
- Igen. 
- Akkor induljon! Legkésőbb hajnali kettőre legyen kész mindkettővel!
- Rendben, de… be tudok menni? – kérdezem, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a birodalma minden részét sokszoros védelem alatt tartja, és nekem nincs kedvem ahhoz, hogy kellemetlen meglepetések érjenek, mikor megpróbálok belépni. 
Ezen eltűnődik, majd látom, ahogy körülnéz, megcsóválja a fejét, és még egy bűbájt szór körénk. Innentől kezdve a szemem sarkából úgy látom, hogy a többiek még csak észre sem vesznek bennünket. Talán kiábrándító-bűbáj, de az is lehet, hogy valami sokkal komolyabb. Piton azonban nem sokat törődik a környezetünkkel, gyorsan lecsatol a nyakából egy vékony ezüstláncot, és egy hosszú és bonyolult ráolvasást mond rá, majd felém nyújtja. 
- Tartsa a bal kezében, mikor lenyomja a kilincset! Hideg lesz, de nem esik bántódása – utasít, majd egy pillanatra a bal karjára szorítja a kezét. – Kettőre igyekszem visszaérni - mondja még, de már elindult a nagykapu felé, és mire felocsúdnék, már ki is lépett rajta. 
Egy hosszú percig csak nézek utána, még szerencse, hogy a bűbája nem tört meg azzal, hogy ő kilépett belőle, így a többi diák szerencsére még mindig nem vesz észre, de végül egy nagy levegőt véve próbálok felocsúdni, aztán elindulok a pince fele.