Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

5. Fejezet

Ahogy a nagyterem fele sietek, folynak a könnyek az arcomon, így útközben meggondolom magam. Semmi kedvem a kérdő tekintetekkel szembenézni, és inkább a könyvtár fele veszem az irányt, hogy utánanézzek néhány dolognak a fiúk büntetőfeladatával kapcsolatban. 
Egy órát eltöltök a könyvtárban, mire találok öt könyvet, ami fel tudunk használni, és addig, ha nem is nyugszom meg, valami dacféle felébred bennem.
Visszamegyek a klubhelyiségbe, és látom, hogy a két fiú jórészt tanácstalanul ül az egyik asztalnál. Levágom eléjük a könyveket, és csípőre tett kézzel végignézek rajtuk.
- Ha nem akarjuk, hogy itt érjen minket a reggel, akkor mindketten elővesztek egy ív pergament, és írjátok, amit mondok!
Első pillanatban értetlenül néznek rám, de aztán Harry megcsóválja a fejét. 
- Piton az első mondatnál rájönne, hogy te voltál.
- Majd teszünk bele egy-két hibát, hogy ne tűnjön fel neki – csóválom meg a fejem. – Na, megmozdultok már? – kérdezem, miközben már belemerülök az egyik könyvbe. 
Harry munkáját jó másfél óra alatt összehozzuk, hisz a hoppanálás hatásait a bájitalokra már sokan, sok helyen fejtegették. Még szigorúan a lelkére kötöm, hogy legalább kétszer-háromszor olvassa el, mert Piton tuti belekérdez, aztán nekilátok Ron feladatának. Ez egy kicsit nehezebb, hisz számtalan féle-fajta védelmi varázslat van, kezdve az egyszerű pajzsbűbájoktól a kiábrándító-bűbájokon keresztül egészen a Fidelius-bűbáj bonyolultságú varázslatokig. Ennek ellenére átbogarászom a három könyvet a témában, így mire egyet üt a toronyóra, megtelik a Ron előtt heverő két üres pergamen. Még neki is szigorúan kiadom, hogy alaposan tanulmányozza át, aztán holtfáradtan feltántorgok a szobámba. Gyorsan elmegyek fürödni, majd reménykedve abban, hogy a fáradtságtól hamar el tudok aludni, ágyba teszem magam. 

Ez a reményem azonban csak addig tart, míg a munka alól felszabadult agyam az esti incidensen nem kezd gondolkodni. Megint dühös vagyok Pitonra. Átkozottul igazságtalan volt velünk. És még csak meg sem hallgatott minket. Az idióta keresztfia benyögött valamit, és ő persze hitt neki. Mindig is így volt ez, nem tudom, igazából miért lep meg a dolog. Mindig a mardekárosainak hitt, függetlenül attól, hogy azok pofátlanul lehazudták a csillagokat az égről. 
Aztán persze megszólal bennem egy másik hangocska is. Hisz Harry pálcát emelt az egyik diáktársára, ami nem igazán a házirend szerinti viselkedés, még akkor sem, ha a másik oldalon a tapló Draco Malfoy állt, aki nagyon is megérdemelte. Ha Harry nem az, aki, ezért simán eltanácsolnák az iskolából, vagy legalábbis valami komoly büntetést varrhattak volna a nyakába. Piton mégsem tette meg, pedig megpróbálhatta volna, ismerve a gyűlöletét Harry iránt. Nem értem… ezt sem. Annyi mindent nem értek vele kapcsolatban.
És ez a hülye büntetőfeladat is… mintha nem lenne elég házi feladatunk ezek nélkül is. Persze, tudom, hasznos dolgok, amiket ezáltal tudatosított most bennünk, olyan hasznos dolgok, amikre sajnos az órán nem marad időnk, de mégis, szükségünk lehet rá, hogy tudjuk. Szóval mondhatjuk akár azt is, hogy Piton csak jót akart az egésszel. Felkészít minket minden eshetőségre. 
Merlin… csak szörnyülködve megcsóválom a fejem, ahogy tudatosodik bennem, hogy mostanában bármit tesz Piton, arra tudok magyarázatot, vagy legalább valamilyen mentséget találni. Mintha megérdemelné, hogy bármiért is mentegessem, fújok egyet bosszúsan. 
Na jó, mindenre azért mégsem találok mentséget. Az a tíz pont például kegyetlenül igazságtalan volt. Bár, még erre is mondhatjuk, hogy Draco előtt akarta fenntartani a látszatot, miszerint mindent megtesz, hogy megkeserítse a napjainkat. Kis híján lehülyézem magam… ehhez a szándékhoz Pitonnak nem kell Draco jelenléte, megteszi anélkül is, csak úgy, a saját örömére. 
Végül nem tudom távol tartani magam attól, amitől egész este próbáltam. Attól, amit Piton nekem mondott. Leveszi rólam a kezét, örökre… Ijesztő a lehetőség, jobban, mint amennyire annak szabadna lennie… pedig csak néhány hete vált megszokottá, hogy óra után váltunk néhány szót. Szinte mindig csak a bájitalokról, meg a bájitalmesteri vizsgáról. Mégis számomra ez valami törékeny fegyverszünetet jelentett idáig, és még valami megmagyarázhatatlan várakozást, amivel mindig várhatom a következő bájitaltant, és persze az óra végét. Nem akarom ezt elveszíteni. És tudom, hogy ő is tudja, hogy ezzel a fenyegetéssel igen is sikerült a lelkembe találnia. Azóta, hogy beszélgettük ott, a főhadiszálláson, valahogy számítottam rá. Nem tudnám megmagyarázni ezt az érzést, de így van. Számítottam rá, és tudtam, hogy számíthatok rá, még akkor is, ha morgásba burkolva adja ezt elő, hisz önmagát nem hazudtolhatja meg. Most pedig azzal fenyeget, hogy mindezt elveszíthetem… ráadásul más hibájából? Ez rohadtul igazságtalan. 
Hajnali hármat üt a toronyóra, mikor úgy döntök, hogy Piton sosem fog megváltozni, nem is várhatom tőle. Mardekáros, kiszámíthatatlan, és igazságtalan. Nehezen nyugszom bele ebbe a gondolatba, de végül elnyom a fáradtság, és nagy nehezen elalszom.