Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

8 / 2

Egészen a nagykapuig érzem Piton pillantását a hátamban, még akkor is, ha közben a fiúk morgolódását próbálom csillapítani.
- Én is képes lettem volna egyedül idejönni! – dühöng fojtott hangon Harry, de Ron erre nem reagál, mivel ő még nem tette le a hoppanálási vizsgát. Ő megdörzsöli a karját, és máris talál más okot a morgásra. 
- Ez egy vadállat… holnapra kék-zöld lesz a karom.
- Ugyan, hagyjátok már – csóválom meg a fejem. – Ti is tudjátok, milyen pokoli dühös tud lenni, ha Dumbledore ugráltatja! – mondom, és mindhárman tudjuk, hogy ez igaz, de attól még a fiúk nem csillapodnak le. 
- Nem is értem, miért ezt a madárijesztőt küldte értünk – fintorog tovább Ron, de csak türelmetlenül sóhajtok. 
- Azért Ron, mert Dumbledore után ő a legerősebb varázsló a kastélyban. Gondolj csak bele, mit kezdene Bimba, vagy Flitwick, ha útközben megtámadnának bennünket!
- Miért, Piton mit kezdene? – akadékoskodik Harry is. – Ő küldené ránk az első átkot. 
- Küldené a fenét – csóválom meg a fejem, de szerencsére Harrynek már nincs ideje ellenkezni, mert belépünk a Nagyterembe, és már néhány tanár a vacsoraasztalnál ül. 

Este még a klubhelyiségben is ez lenne a téma, de én inkább még mindig Ront faggatom az ominózus bájitaláról, hisz még semmit nem sikerült megtudnom. Lépésről lépésre kikérdezem, hogy mit csinált, végül még képeket is mutatok neki, hogy biztos a megfelelő hozzávalókat keverte-e bele, miközben újra és újra átolvasom a receptet, és próbálom kitalálni, mit csinált rosszul. Továbbra sem jutok semmire, és a végén még Ront is kiakasztom, így otthagy, hogy varázslósakkot játsszon Harryvel. Én még mindig töröm a fejem, a végén előveszem az elsős könyvemet is, hogy hátha az összetevők valamilyen kombinációja okozhatta a bajt, de semmi hasonló lehetőséget nem találok. Bevallom, a végén még az is megfordul a fejemben, hogy Piton szimplán valami átkot küldött Ron üstjére, de aztán ezt egy mosollyal el is vetem. Ha így lenne, nem buzdítana arra, hogy találjam ki mi történt. Ennek ellenére aznap este úgy fekszem le, hogy még mindig nincs a leghalványabb elképzelésem arról, ami történt, és ez a következő két napban sem változik. 

A keddi bájitaltan órára éppen ezért egy kicsit kényelmetlen érzéssel lépek be, hisz bár a rendes házi feladatot megírtam, az órai munkám is elég jól sikerül, de tudom, hogy Piton csalódni fog bennem, hogy egy feladatot nem oldottam meg. Végül azért összeszedem a bátorságom, és óra végén ott maradok. 
- Csak nem csődöt mondott a tudománya, Ms. Granger? – néz rám lekicsinylőn, mikor kettesben maradunk, mire csak elhúzom a számat. – Akkor most sem fog megtörni a hagyomány. 
- Elárulja, professzor úr?
- Inkább van egy ajánlatom – néz rám egy újabb kiismerhetetlen mardekáros pillantással. Az ilyen nála mindig gyanús, így most is összehúzott szemmel méregetem. – Kap még négy hetet… az adható pontok száma minden héten eggyel csökken. Szóval… igyekezzen, Ms. Granger!
- És mivel tartozom ezért a nagylelkű ajánlatért? – sandítok rá.
- Lesz rá módja, hogy viszonozza, Ms. Granger – nyugtat meg, mire egy halvány mosollyal megcsóválom a fejem. 
- Mardekáros – csúszik ki a számon, és megdermedek egy pillanatra, mikor tudatosodik bennem, hogy hangosan is kimondtam. 
- Nem, Ms. Granger. Annál sokkal rosszabb – biztosít, én pedig megkönnyebbültem megcsóválom a fejem. Ezért a beszólásért pár hónapja még kiátkozott volna a teremből. Sőt, még a kastélyból is. Most sem értem, miért nem teszi. Ennek ellenére csak összeszedem a könyveim, de mikor felállok, nem fordulok meg, inkább várakozón nézek rá. Tudom, érzem, hogy van még mondanivalója, és úgyis utánam szólna. Erre mintha egy elégedett villanást látnék a szemében.
- Figyelje meg Weasleyt. Miközben bájitalt főz. Idegborzoló látvány, de sokat tanulhat belőle – mondja, majd egy pálcaintéssel rendet tesz a teremben, én pedig tűnődve kisétálok. 

Útban a következő órára azon tűnődöm, amit mondott. Figyeljem meg Ront… lehet, hogy ez a lökött úgy csinál valamit, hogy nincs is tudatában? Még ez sem kizárt. No, majd ha lesz lehetőségem, odafigyelek rá. Ez persze elég nehéz, hisz jóval a hátam mögött ül, de majd néha hátrasandítok. Talán Piton sem teszi szóvá, elvégre ő maga hívta fel rá a figyelmem.

A csütörtöki bájitaltan órán néhányszor hátrapislogok Ronra. Az arca sápadt, izzadtságcseppek csillognak a homlokán. Kétségbeesett igyekezettel próbálja keverni az üstjében lévő bájitalt, és olyan görcsösen szorítja a kanalat, hogy belefehérednek az ujjai. Máskor meg türelmetlenül dobol az ujjaival az asztalon, talán azt várja, hogy megváltozzon a bájital színe vagy állaga. Mindez egyáltalán nem indokolt, de nem is halálos bűn, és nem is okozhat semmi galibát, legfeljebb Ron lelkivilágában. Hát ez így nem sokat segített… Óra végén fejcsóválva sóhajtok, és a többiekkel együtt kisétálok, és Piton sem szól utánam.