Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

18 / 2

. 
- És ha nem is találja meg újra?
- Bízzon benne, kisasszony! Meg fogja vívni ezt a csatát is, ahogy annyi másikat.
- És győzni fog?
- Nem tudom – rázza meg a fejét Mr. Coward. – De reménykedem benne, hogy igen. 
- Én is – mosolyodok el halványan, mire az öreg rábólint. 
- Nos, megnyerte a tetszését valami? – pillant a polcok fele.
- Mindet szeretném elolvasni – nevetem el magam.
- Mindjárt gondoltam. Nem is értem, maga miért nem hollóhátas. 
- Van értelme ennek az egésznek? – nézek rá homlokráncolva. – Senkit nem lehet csakis és kizárólag egy házba besorolni. Valamelyik nap az a vád ért, hogy ravasz és agyafúrt vagyok… most meg, hogy a Hollóhátban lenne a helyem…
- És ha kibírja Perselus csipkelődését, akkor ahhoz is elég jámbor, hogy hugrabugos legyen – kuncog Mr. Coward. – Igen, kisasszony, tökéletesen jól látja. Szinte minden embert be lehetne sorolni mind a négy házba. De azért nem volt ez olyan rossz ötlet az alapítóktól. Kellőképpen motiválja a gyerekeket. 
- Igaz – mosolygok én is. 
- Amúgy – néz vissza a polcok fele -, ezeknek jó része megvan Perselusnak. Talán csak… - lép oda a polchoz, és leemel róla egy réginek tűnő könyvet – azt hiszem, ezt még nálam olvasta, neki nincs meg. Ebből a könyvből nem túl sok példány van. Nemrég sikerült hozzájutnom ehhez a darabhoz. 
- Akkor esetleg azt megvenném – nézek mohó kíváncsisággal a könyvre. 
- Tudja mit, kisasszony… egy ilyen ígéretes tehetségnek ajándékba adom. 
- De Mr. Coward… már így is olyan sok mindent kaptam öntől. Ezt most igazán nem fogadhatom el. 
- Mondtam én, hogy makacs… - indul el az öreg a kassza fele, én pedig mosolyogva utána megyek, és kifizetem a könyvet, és némileg nyugodtabb szívvel visszatérek a kastélyba.

Úgy gondolom, hogy megfogadom az öreg tanácsát, és adok egy kis időt Perselusnak, így nem a pince fele veszem az irányt, hanem az újdonsült lakosztályunkba megyek. Alig lépek azonban be az ajtón, Harry, aki a nappali kanapéján ül, köszönés nélkül rám förmed. 
- Látod ezt? – mutat a homlokára, amin egy jókora lila púp éktelenkedik. Döbbenten nézek rá, mire felemel az asztalon egy könyvet, és közelebb dobja hozzám. – Ez a kandallóból érkezett… olyan sebességgel, hogy miután fejbe kólintott, öt percig azon gondolkodtam, hogy kérjek-e Madam Pomfreytól egy agyrázkódás elleni bájitalt. 
Kitör belőlem a nevetés, főleg, mikor ránézek a könyvre. Elmeélesítő bájitalok. 
- Igazán találó cím egy fejbetaláláshoz. 
Harry azonban még nem enyhül meg.
- Mondd meg a védencednek, hogy ha meg akar ölni, inkább álljon ki velem szemtől szembe!
- Ez csak egy bocsánatkérés volt, Harry… - mondom továbbra is vigyorogva. – Te csak rosszkor voltál rossz helyen.
- Hát, ha így kér bocsánatot, akkor elég sűrűn leszel tele kék-zöld foltokkal. 
- Nem a fejbevágás… csak a könyv – forgatom meg a szemem, majd előhúzom a pálcám, és eltüntetem Harry fejéről a púpot. Ő maga is megtehette volna, de akkor nem lett volna alkalma velem morgolódni. 
- És mégis mi a fenét csinált, hogy máris bocsánatot kell kérnie?
- Csak… reggel beszólt valamit.
- Ő ilyesmiért nem szokott bocsánatot kérni. 
- Ez egy ki nem mondott bocsánatkérés – védem tovább Perselust, mire csak megforgatja a szemét. 
- Na persze – morgolódik tovább. – Amúgy… tudja már, hogy végigcsináljuk a sulit?
- Nem – rázom meg a fejem. – Nem tudom. Tőlem biztos nem. Bár, mióta kijött a gyengélkedőről, biztos beszélt már mással is, lehet, hogy tudja. 
- És ő fogja tanítani a bájitaltant?
Már-már visszakérdezek, hogy mégis ki más tartaná, de aztán rájövök, hogy ez egyáltalán nem biztos. Még ha a bíróság fel is menti, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy McGalagony újra alkalmazni fogja. 
- Nem tudom, Harry, nem beszéltünk még ilyenekről. 
- Akkor mégis miről szoktatok beszélgetni? – néz rám, és tudom, még mindig képtelen elképzelni is, hogy Perselusszal lehet beszélgetni. Hát, nem egyszerű, az biztos, de azért nem is annyira elképzelhetetlen. És különben is, vele együtt még hallgatni is jó. Ő, úgy ahogy én sem, nem érzi szükségesnek, hogy minden szabad percet üres fecsegéssel töltsön meg. 
- Mindenféléről – felelem kitérően, mire csak megforgatja a szemét, és inkább visszatér a könyvéhez, amit olvasott, mikor megzavartam, én viszont, mivel egy kis levegőre vágyom, fogom mindkét bájitalos könyvet, és kitelepszem velük a tópartra. 
Jó könyv társaságában mindig repül az idő, most is úgy száll el fél nap, hogy észre sem veszem, csak a gyomrom korgása jelzi késő délután, hogy ma még nem nagyon ettem semmit, így befelé indulok. 

Épp felérek a lépcsőn a nagykapuhoz, mikor McGalagony kilép rajta. Nem tudom megállni, odalépek hozzá. 
- Igazgatónő, kérdezhetek valamit?
- Természetesen, Ms. Granger. Mit óhajt?
- Én csak azt szeretném megkérdezni, hogy jövőre ki fogja tanítani a bájitaltant?
Megkeményedik az arca, és tudom, hogy ez túl sok jót nem jelent.
- Ezt még nem döntöttem el, Ms. Granger. 
- De…
- Miért olyan fontos magának ez a kérdés? Nem teljesen mindegy a tanár személye? Az a fontos, hogy jó szakember legyen. 
- Igen, igazgatónő, ebben igaza van, csak…
- Csak? – kérdezi szigorúan felvonva a szemöldökét.
- Tudja, miután megszereztem a RAVASZ-t, a lehető leghamarabb bájitalmesteri vizsgát szeretnék tenni. És ez csak úgy megy, ha a legjobbtól tanulok.
- Még gondolkodnom kell ezen a dolgon. Nem igazán tolonganak jelentkezők arra az állásra, pedig több neves bájitalmestert is megkerestem az ügyben. És most, ha megbocsát… - még biccent felém, aztán lesiet a lépcsőn. 
Hát, nem túl biztatóak a kilátások, állapítom meg magamban, aztán csak besétálok a Nagyterembe, hogy uzsonnázzak valamit. Közben is ezen a dolgon tűnődöm. El sem tudom képzelni Perselust más szerepben, mint hogy a Roxfortban bájitaltant tanít. Végül, mivel gyanítom, hogy aggodalmam tárgya sem evett egész nap semmit, csomagolok neki egy szelet kalácsot, és elindulok a pince fele. 

Mikor Perselus ajtót nyit nekem, látom, hogy megakad a tekintete a kezemben tartott könyveken. Nem is azon, amit ő küldött nekem, inkább azon, amit a mesterétől kaptam.
- Összeesküdtek ellenem, kisasszony? – vonja le a megfelelő következtetést.
- Nem, csak… vele… beszélhetek… bármiről, mert ő megérti. És ez általában jobb kedvre derít. 
- Most nem járt túl nagy sikerrel – vesz alaposabban szemügyre. 
- Nem, ez már nem… már nem a reggeli dolog miatt van rossz kedvem. Ez – mutatom felé a könyvet – hatékony engesztelés volt. És a púp is jól nézett ki Harry fején. 
Ezen kis híján még ő is elmosolyodik, de aztán tovább fürkész. 
- Történt valami más is?
- Az előbb beszélgettem… az igazgatónővel.
- Valóban?
- Én csak… megkérdeztem tőle, hogy jövőre ki fogja tanítani a bájitaltant – ismerem be lesütött szemmel. 
- Ez a kérdés puskaporos hordó, Ms. Granger – néz rám szigorúan, és a bűvölt ablakhoz sétál.
- De miért? Hisz… bebizonyítottad, hogy végig a mi oldalunkon álltál, hogy végig küzdöttél Voldemort ellen. Az emlékeid mind ezt bizonyítják. 
- Ez nem ilyen egyszerű. Ő… sosem fog nekem megbocsátani. 
- De hát miért?
- Még mindig rengeteg dolog van, amit nem tud, kisasszony.
- Mit?
- McGalagony igazgatónő már akkor gyengéd érzelmeket táplált Dumbledore iránt, mikor én bekerültem a Roxfortba. 
- Volt köztük valami? – kérdezem csodálkozva. 
- Nem. De ettől ez még tény. És bár reggel abban maradtunk, hogy nem én öltem meg Dumbledore-t, McGalagony attól még tisztában van vele, hogy én készítettem a mérget. A szemében ez ugyanolyan, mint ha én itattam volna meg vele.
- Ha nem te készíted, akkor megszerezte volna máshonnan. 
- Ezt megmondhatná neki is.
- Alkalomadtán meg fogom – biztosítom, mire egy pillanatra összeszűkül a szeme, mintha azt méregetné, mennyire gondolom komolyan, aztán hirtelen témát vált.