Én, mint bájitalmester? [Befejezett]

8. Fejezet

Másnap reggel maga Dumbledore kísér el minket az odúba, ahol Molly hatalmas adag sopánkodással, és még hatalmasabb adag reggelivel fogad minket. 

Az ott töltött néhány napban bár sokat vagyunk kint a szabadban, és sokat hógolyózunk a fiúkkal, mégis, valami megváltozik. Dumbledore sokszor elrabolja tőlünk Harryt, és ha éppen nem tűnnek el valahova, hosszú órákra elvonulnak beszélgetni. Ronnal csak találgathatunk, hogy miről, mert mikor Harry előkerül, általában szótlan és elgondolkodó. Faggatjuk, de látjuk azt is, hogy minden ilyen alkalom után kell neki egy kis idő, hogy saját magában helyre tegye, amit megtudott, és csak utána osztja meg velünk. 

Pár nappal később átmegyünk a főhadiszállásra, abban bízunk, hogy az éppen ott tartózkodó Lupinból vagy Mordonból többet ki tudunk szedni, de végül ők is csak félszavakkal válaszolnak a kérdéseinkre. Inkább arra bíztatnak minket rendületlenül, hogy gyakoroljunk minél többet, végül Lupin még arra is rászánja magát, hogy egy délutánt gyakorol velünk svk-t. Persze nem válik hátrányunkra, mindig sokat tanultunk tőle, így ez alkalommal is. Este holtfáradtan ballagunk fel az emeletre, és bár Harryt még faggatjuk, hogy miket tudott meg Dumbledore-tól, én hamar elköszönök a fiúktól, aztán elmegyek lefeküdni. 
Ugyanabban a szobában alszom, mint akkor nyáron, és ez persze visszahozza az emlékeimet. Egy órával később felkelek, lemegyek a földszintre, készítek magamnak egy teát, és átsétálok a szalonba. Csak megállok az ablaknál, ahogy akkor este, és nézelődök kifele. Akkor tombolt a vihar, most szép csendesen hullik a hó. Olyan csend van, mintha a vastag hótakaró alatt az egész város téli álmot aludna. 
Időnkét felpillantok, és szinte várom, hogy Piton ott áll mellettem, de persze nincs sehol. Eltűnődöm rajta… vajon mit csinálhat most? Dolgozatot javít? Ha igen, biztos alaposan felhúzta már magát rajta. Vagy éppen egy érdekes bájitalt főz? Vagy csak olvasgat valamit? Vajon eszébe jutottam csak egyszer is ebben a néhány napban, mióta nem vagyunk a kastélyban? Ugyan, dehogy, rázom meg a fejem a képtelen gondolat hatására. De aztán eszembe jut a könyv, amit kaptam tőle, és egy halk hangocska azt súgja a lelkem mélyén, hogy talán mégis gondolt rám. Ez jó érzéssel tölt el, hisz én is nagyon sokat gondolok rá. Önkéntelenül érintem meg a láncát a nyakamban. Vajon miért hagyta nálam? Biztosan hiányzik neki, ha tényleg olyan hosszú időn át viselte. Talán valaki olyantól kapta, aki fontos volt neki. Most mégis odaadta nekem. Tényleg úgy gondolja, hogy később is szükségem lehet arra, hogy bejussak a laborjába? Vagy tett rá valami egyéb bűbájt is? Egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy küldjek a láncra valami ellenőrző bűbájt, de aztán kis híján elnevetem magam. Én sem gondoltam komolyan, hogy ki tudom mutatni az ő varázslatait…
Ezen aztán jót mosolygok, és éppen, mikor éjfélt üt a falióra, felsétálok a lépcsőn, és lefekszem aludni. 

A következő néhány nap is úgy telik, mint az első. Hol Lupinnal, hol Mordonnal gyakorolunk, és tisztában vagyunk vele, hogy egy ilyen délután sokszor többet ér, mint fél év svk tanulás a suliban. Legalábbis azóta, hogy nem Lupin tartja az svk-t a Roxfortban. 
Négy nappal később várjuk Dumbledore-t, hogy vacsorára már visszavigyen minket a kastélyba, de legnagyobb meglepetésünkre Piton jelenik meg, ráadásul egy pillanat alatt lejön, hogy kegyetlenül dühös. Valószínűleg ránk… ki másra. A szemei villámokat szórnak, a száját vékony vonallá préseli össze, és én már előre várom, hogy robbanjon. Csak ránk mordul, hogy kapjuk össze magunkat, de hát minket sem olyan fából faragtak, hogy hagyjuk magunkat ugráltatni. 
- Hol az igazgató úr? – néz rá pimaszul Harry. 
- Dolga van – veti oda félvállról Piton. – Megmozdul még ma, Potter, vagy esetleg hatékonyabb eszközöket kell bevetnem, hogy engedelmességre bírjam? – kérdezi, mire Harry és Ron egy dühös fújtatással felrohannak az emeletre, én azonban aggódva nézek a professzorra, és engem végre válaszra méltat, bár én nem kérdezek semmit. 
- Az igazgató úr gyengélkedik – mondja halkan, hogy még véletlenül se hallják meg a többiek. – Mit gondol, Ms. Granger, önszántamból koslatok maguk után?
- Mindjárt gondoltam, hogy nem – mosolyodom el egy pillanatra, de aztán újra elkomolyodom. – De… az igazgató úr…
- A holnap esti vacsorán már ott lesz – nyugtat meg Piton. 
- A keze miatt? – nézek rá tűnődve, mire megcsóválja a fejét.
- Magának feltétlenül mindent észre kell vennie?
- Persze – vágom rá azonnal. 
- Menjen inkább és pakoljon össze, mielőtt még az a két istenverése megelőzi – utasít szigorúan, mire elnevetem magam, és felsétálok az emeletre. 
Egy pálcaintéssel mindent bepakolok a táskámba, tudom, hogy itt a főhadiszálláson úgysem derül ki, hogy megszegtem a kiskorúak bűbájgyakorlását tiltó törvényt, és már le is sétálok a lépcsőn.
Piton meglepetten néz rám, gondolom nem számított arra, hogy fél perc alatt végzek, és a fiúknak sincs még se híre, se hamva.
- Tudja, professzor úr, aki arra koncentrál, amit csinál, az hamar elkészül – sandítok rá egy elfojtott mosollyal, mielőtt megszólal. 
- Ha ezt két évvel ezelőtt megérteti Potterrel… - csóválja meg a fejét, de inkább nem folytatja. 
Még vagy öt percig kell várnunk a többiekre, gondolom, közben jól kitárgyalják a helyzetet, de végül kénytelenek előkerülni, tudják, hogy ha tovább húzzák az időt, mint kellene, Piton zöldre átkozza őket. 
Mikor lejönnek hozzánk, Piton szó nélkül kisétál az utcára, mi pedig kénytelenek vagyunk utána menni. 
- Maga képes egyedül a birtok bejáratához hoppanálni? – fordul felém, mire meglepődök. 
- De én a vizsga óta nem… – ellenkezem, mire bosszúsan megrázza a fejét.
- Ms. Granger, csak egyszer az életben képes lenne azt csinálni, amit mondok? 
- Igen, professzor úr – bólintok rá gyorsan, mielőtt megint kijön a sodrából, és a végén még az Északi-sarkon kötünk ki. 
- Induljon – parancsol rám, de nekem meg kell erőltetnem magam, a vizsga óta tényleg nem próbálkoztam a hoppanálással. Ennek ellenére érzem, ahogy magába szippant a sötétség, és néhány másodperccel később már a birtok bejárata előtt állok. Kicsit még kóvályog a fejem, de alig pislantok kettőt, feltűnnek a többiek is, Piton abban a pillanatban elengedi a karjukat, amit addig fogott, és szinte ugyanazzal a mozdulattal fel is oldja a kapunk lévő bűbájokat, mi pedig belépünk rajta.
- Tűnjenek a szemem elől! – mordul még ránk, mire én fogom meg a két fiú karját, és a kastély fele húzom őket.